Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)
1981 / 4. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Ferenc: Harminchat éve történt
HARMINCHAT ÉVE TÖRTÉNT... (Részlet »Egy falusi tanító életútja« című életrajzából) NAGY FERENC A március végi nap mintha vígabban, melegebben sütne a négyéves háború borzalmaitól végre megszabadult vésztői határra. A déli órákban a Békés felől vezető poros úton három vándor bandukolt Vésztő felé. En a feleségemmel, ölemben egy nyakamba akasztott deszka darabon, két hetes Ilona lányommal igyekeztünk hazatérni egy éve kényszerből elhagyott otthonunkba. Útitársunk Tóth Károlyné, földink, Békésen csatlakozott hozzánk. Hátunkon, lepedőbe kötve vagyonunk! A budai tízhetes pincelakás, az éhezés, a kétnapos utazás által megviselt testünket alig vonszoltuk már... De vonzott, erőt adott a zöldülő határ, a feltűnt vésztői torony, de főként ajövőbe vetett reményünk, bizodalmunk. A faluba érve nem ismertek fel bennünket, még a községi orvos sem, aki pedig régi ismerősünk volt. Élelemért Budapestről vidékre leutazóknak néztek bennünket. Harminchat évvel ezelőtt, március 22-én haza érkeztünk. Bizalommal fogadtak bennünket. Kis pihenés után újra megkezdhettem tanítói munkámat, melyet egy évvel ezelőtt abba kellett hagynom, de most már más lehetőségek és körülmények között... Az 1945 ígéretes tavaszának előzményei: 1944-ben hazánk német megszállása után a Kállai kormány a gyengén kiképzett póttartalékosokat is behívta. így kerültem én is ki Lengyelországba, majd amikor a kapca szorult, visszarendeltek benniinketi tartalékos tiszti iskolára, Veszprémbe. Ide feleségem is követett, mivel teljesen egyedül volt, szüleink nem éltek. 1944. december 4-én nem jelentem meg szolgálati helyemen, mivel nem akartam az iskolával Németországba, Stettinbe menni. Gondoltam, a győzelmesen, gyorsan előrenyomuló szovjet hadsereg hamarosan eléri Veszprémet is és meg lesz a lehetőség az átállásra. A balatoni harcok azonban késleltették az előrenyomulást, nekem cselekednem kellett, mert az elfogatási parancsot már kiadták ellenem. A feleségem lakását állandó megfigyelés alatt tartották. Egyik nap telt a másik után. Feleségem elfogatásomtól, illetve kivégzésemtől félve könyörgött, hogy jelentkezzem egységemnél. Bármit csak azt nem! Az utolsó percben sikerült kapcsolatot teremtenem a Veszprémben állomásozó III. hadseregtörzs egyik első világháborút járt hadapród őrmesterével, Reszegi Lajossal, aki illegális kommunista volt, a németeket velem együtt gyűlölte, és helyeselte szökési tervemet. Nevére szóló zsoldkönyvvel és Budapestre irányított nyílt paranccsal látott el. Ezután előrehaladott állapotban lévő feleségemtől, bármennyire is nehéz volt, el kellett válnom, mert együtt köröztek bennünket. 1944. december 8-án, hajnalban, Reszegi elvtársam kikísért a város végére, és mivel jól beszélt németül, leállított egy »Tigris« harckocsit (a balaton harcokhoz vonultak). Ennek a legénysége a harmadik hadseregtörzs bélyegzőjével ellátott nyílt parancs alapján felvett és elvitt Székesfehérvárig. A sors iróniája, hogy ezek a katonák éppen stettiniek voltak. A Budapestet félkörben körülvevő 3. Ukrán Front csapatai, és a zárógyűrű másik félkörét alkotó 2. Ukrán Front egységei ekkor már csaknem teljesen körülzárták a fővárost. Egyedül a székesfehérvári út volt még szabad. •503