Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 4. szám - VITA - Vélemény Radnai Mikes A dombegyházi Attila-hagyomány új megvilágításban című munkájáról (-k-ő)

megjelent katasztere egyetlen pillantással is meggyőzi a szemlélőt, hogy Dombegyház tágabb környékét biztosan megszállták a X. századi magyarok; b) részletesebb elméleti indoklást igényelne a szerző gondolatának azon része, mely a honfoglalás kori »lakhatatlansággal« szemben éppen e tájon feltételezi a hun főszállást. Azon történeti véleményeket, melyek szerint a Duna-Tisza-köze, a Tiszavidék a honfoglaláskorban gyéren betelepült volna, az elmúlt 20 év régészeti feltárásai kétséget kizáróan megdöntötték. Országunk e táján volt a X. századi magyarság egyik legjelentősebb települési góca. Megállapítható, hogy a »régi írások« nem »mutatnak olyan irányba, hogy a vandálok, a nyugati gótok, a hunok, a gepidák majd az avarok gócpontja egyformán itt volt, a Maros-Körösök közti területeken«. Ipolyi A. mondata (»Források, tavak, folyók mentén vannak temetkezési helyeik«) ilyen formában, alcímnek kiemelve nem perdöntő jelentőségű. Eurázsia legtöbb népe hasonló helyet választott halottai nyughelyéül. A Jordanestől származó, de antik előképekre visszavezethető »Isten kardja« monda elemzése kapcsán a szerző a hun-magyar hagyomány egy látszólagos »bizonyítékára« is hivatkozhatott volna, ily módon megerősítve a saját, adatolhatatlan alaptételét. A XI. századi krónikás Hersfeldi Lambert ui. azt jegyezte föl, hogy Salamon királyunk anyja egy kardot ajándékozott Nordhcimi Ottó hercegnek, majd ugyanebben a fejezetben Attila kardjáról is szó esik. Ily módon a szerző arra utalhatott volna, hogy a XI. században az Árpád-házban élt volna valamiféle Attila-hagyomány. A szerző figyelmét ezen adatra - a középkori források áttanulmányozása nélkül is - ráirányíthatta volna a valamennyi honfoglaláskori régészeti-művészeti összefoglalásban szereplő ún. »Attila-kard« fényképe. (Megjegyzendő, hogy a legújabb forráselemzések elvetik Hersfeldi Lambert hitelét e kérdésben.) Mivel a közelebbi kormeghatározás lehetősége a szerző számára nem volt adott, így elhagyható a magyardombegyházi kőlappal kapcsolatos kitérő. A földalatti alagutakról szóló hagyományok az egész magyar területen - különösen hegyes vidékeken, váras helyek környékén - előfordulnak. A dombegyházi meglétük e mondakör elterjedését gazdagítja, de a szerző alaptételéhez nincs közük. Attilának halom alá való temetését feltételezve nem bizonyító erejű arra hivatkozni, »hogy csak magában a dombegyházi mai határban 7-8 halmot találunk és ezen községhatáron kívül... egész sorát találjuk az önálló halmoknak, domboknak, sőt dombvonulatoknak«. Hasonló halmokkal - szaknyelven: kurgánokkal, népünk nyelvén: pl. kunhalmokkal, korhányokkal - az egész Alföldön találkozni, legnagyobb részük az őskorból származik. Egyébként a szerző a kézirat másik helyén Attilának folyóba temetése mellett érvel. Az »iható vizű tó« előfordulásának víztani előfeltételei tárgyalásakor hivatkozott Kiss István szegedi biológus több szaklapban megjelent, terjedelmes munkássága azt mutatja, hogy az általa részletesen elemzett »vízvirágzás« nagymérvű szetves szennyeződés következménye, így a »vízvirágzásoknak« a népvándorlás korában sorsdöntő mértékű jelentkezéseit és/vagy elterjedtségét aligha feltételezhetjük. Az árpád- és középkori falvak ezreinek folyóvizek mentére való települése azt mutatja, hogy a régiek fenntartás nélkül itták - a természetesen még szennyezetlen - folyóvizeket. A szerző igen erősen, több alkalommal is támaszkodik Csallány Dezső »Adatok Attila székhelyének kérdéséhez« c. tanulmányára. Ehhez tudnivaló, hogy a koraközépkori régészetünk nemrég elhunyt kiemelkedő személyisége az Attila-székhely iránti érdeklődését apjától, a szentesi múzeumot alapító, hatalmas lelkesedéssel áthatott, kitűnő amatőr régész Csallány Gábortól örökölte. Csallány D. e cikkét a szakmai közvélemény nem sorolta a gazdag életmű maradandó alkotásai közé. A régészeti lelőhelyek és a korabeli útvonalak összefüggésének igen számottevő hazai és nemzetközi irodalma van. Az újabb kutatások megegyeznek abban, hogy a lelőhelyekből nem lehet közvetlenül következtetni az útvonalakra. A szerző belebonyolódik a székely eredetkérdés rendkívül szövevényes problematikájába. Ma a történészek és régészek ez ügyben - az 1945 előtti kutatással ellentétben - jóval szkeptikusabbak, s a székelyek X-XIII. századi történetét illetően még mindig csak a lehetőségek fölvetésénél tartunk. A környék régészeti leleteinek szcmleszerű áttekintésénél Kctskeméty Károly ny. iskolaigazgatóra •477