Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kovács Ágnes: A Békés megyei románok anyagi kultúrájának, szokásainak és gondolkodásmódjának ábrázolása Purdi Mihály meséiben

darabok mellett a nevek a legfőbb eszközei a lokalizációnak: a szegény ember fiának és a királykisasszonynak egyaránt jellegzetes román nevük van.

1

6 Telik az idő, elkövetkezik a dél is, a leány még mindig ott álldogál hiában a kapuban. Bent az anyja aggódik: „Gondolta az anyja, talán csak nem ment el az öregember gyermekével és a malacaival a tarlóra, hogy együtt legeltessék őket. - Na igen, igen - mondta az anyja -, az sem lenne baj, ha elment volna, csakhogy reggeltől kezdve nem evett semmit, én nem tudom, hogy az öregember gyereke hozott-e magával elég ennivalót az ebédhez - a leány pedig nagyon éhes lehet - hiszen az öregember olyan szegény hogy nem igen van honnan elég ennivalóval megtölteni a tarisznyát." Jellegzetes anyai gondolatok társadalmi és nemzeti hovatartozás nélkül: a félelem attól, hogy a gyermeke nagyon meg talál éhezni. A királylány végül kénytelen bejönni a kapuból, Petrica aznap, úgy látszik, valami miatt nem hajtotta ki a malacokat. A királyné kioktatja a leányát, hogy nem illik neki így álldogálni órák hosszat a kapu előtt, a leány arra hivatkozik, hogy nagyon unatkozik, anyjának meg kell értenie, hogy néha olyat tesz, ami nem illik. Ebédnél alig eszik valamit. Este „leülnek vacsorázni, vagyis ettek valamilyenféle rostonsültet, könnyű ételt, hogy éjszakára ne fájjon a gyomruk, mint nekem." Purdi Mihály gyomorrákban halt meg. Hosszú éveken át fájt a gyomra. A mesének ezen a pontján nagyon finoman, panasz nélkül erről szerzünk tudomást. Este nem eszik a királyleány semmit, s nagynehezen lefekszik. „Az anyja megcsókolta, eloltotta a gyertyát, mert akkor még nem volt villany". Másnap is kimegy a kapu elé, s végre megérkezik Petrica. Ekkor Petrica a kapu elé érkezett, a malacok mind kétlábon táncoltak. (Mintha most is látnám - fűzi hozzá Purdi - hogy milyen szépen táncolták a marsot, vagyis a menettáncot, mint nálunk, amikor legények voltunk. Vasárnap délben elmentünk táncolni, és estefelé, mikor jól beesteledett, mindannyian hazamentünk, azután Dadu Gyuri bácsi húzta nekünk a marsot, és mi táncolva jöttünk ki a házból és az udvarból, mint Petrica malacai.) Petrica csak úgy hajlandó odaadni az egyik malacot Zamfirának, a királylánynak, ha megmutatja a lábát térdig. Ehhez azt fűzi hozzá a mesemondó: „mivel abban az időben a lányok még nem jártak mini ruhában, a szoknyájuk földig ért." Hocopán Sándor irodájának falán régi fénykép függ. Fiatal pusztaottlakai párt ábrázol: csizmás, darócnadrágos férfit és parasztruhás asszonyt földig érő szoknyában. A mesemondó fiatalkorában így jártak a faluban. A királyleány teljesíti a Petrica kívánságát, a malac azonban egyedül semmiképpen sem akart táncolni. „Se román, se magyar nótára semmire se volt kedve táncolni." Petricát otthon az apja kishíja, hogy meg nem verte az elveszett malacért - azt állította, hogy a farkas vitte el, de másnap újra kiküldték a tarlóra a megmaradt két malaccal. „Na, veszi Petrica a tarisznyáját egy kis puliszkával és túróval (a juhtúrót én is szeretem, de most nekem nincs), elindult a malacokkal, és fújta a furulyáját végig az úton. -Jó napot nagylány, pendelybe öltöztetett lány - köszöntötte a királylányt. Mivel abban az időben a királylányoknak nem volt kombinéjük, mint ma, ahogyan nálunk is járnak már az öregasszonyok is - a király lányának is csak vászon pendelye volt." Bärbulescu szerint a paraszti tárgyak, viszonyok megjelenése a mesében a király környezetében román sajátság. Ebben nem adhatunk neki egészen igazat, hisz a magyar mesékben •300