Békési Élet, 1981 (16. évfolyam)

1981 / 1. szám - SZEMLE

megoldásnak találjuk a betű és számjelek segítségével 24 mezőre osztott Magyarország térkép csatolását, ugyanis ezáltal a névmutató és a térkép segítségével könnyen lokalizálhatok a forrásanyagban szereplő helynevek. A szövegközlés és a segítő apparátus fontossága feltétlenül hozzájárul, hogy a „Dózsa okmánytár" a jövőben feltétlenül kiállja majd a használat próbáját. Bár Dózsa személye és parasztháborúja a reformkor nemzedékének felfedező írásai óta közismert, sőt szimbólum lett az írók és történészek tollán, e nagyívű utat a rájuk vonatkozó források kiadása nem követte. A Dózsa okmánytár megjelenéséig pl. a felkelés eseményeit főképp a rendelkezésre álló elbeszélő források (Istvánffy, Szerémi, Taurius, Tuberó, Verancsics írásai) alapján rekonstruálták, ugyanis ezek kiadásaihoz könnyebben hozzáférhettek a kutatók és az érdeklődők egyaránt. Hosszú ideje szükségét érezték a XVI. század első felének történetével foglalkozó kutatók egy okmánytár kiadásának. Hogy mennyire érdemes volt, és milyen haszonnal járt anyagának összegyűjtése, azt jól mutatják a Barta Gábor-Fekete Nagy Antal Parasztháború 1514-ben című mű eredményei, új megállapításai. A forrásgyűjtemény kiadása után is hosszú ideig még a kutatás kincsesbányája lehet. Az okmánytár új elmélet kialakításához adott lehetőséget Barta és Fekete Nagy számára a felkelés kirobbantásáról, a fősereg Pest alóli indulásával kapcsolatosan, az útvonalat, a ceglédi beszédet illetően. Anyaga segítségével közelebb juthattunk a legendás Lőrinc pap személyéhez. Némiképp más megvilágításba került nemesség bosszújának, a megtorlásnak, a kártérítésnek a kérdése is. E sok új elem, számos hipotézis végleges bizonyításához, illetve cáfolatához éppen az okmánytár fog más, esetleg újabban előkerülő dokumentumok mellett segítséget nyújtani. Az okmánytárban közölt forrásanyag között már kiadott és most először megjelenő oklevelek, levelek egyaránt szerepelnek. A filológiai eredményeken túl az igazi újdonságot a még kiadatlan anyag latin, német, cseh nyelvű olvasata jelenti. A keresztes hadjárat és a parasztfelkelés fordulópontjához kapcsolódóan olvashatjuk X. Leó pápa 1513. szeptember 3-án kelt bulláját, amely legrészletesebben szól a keresztes hadjárat résztvevőinek megjutalmazásáról (6). A további toborrozás megszüntetését elrendelő parancslevelet Bakócz és a király részéről (33., 34.) a kiadók az 1972-es Századokban már megjelentették, ebben a környezetben mégis az újdonság erejével hatnak. Először jelentek meg a Künisch Mátyás káplán, Prantner György várnagy és Bodó Miklós officiális sorsát, Lippa és Solymos elfoglalását részletesen tárgyaló levelek (48., 178-182.) Az ismert eset - Márki Sándor már Dósa György című munkájában leírja - szereplőinek a felkelés utáni sorsát is megtudhatjuk (326.). Míg Prantnert Brandenburgi György őrgróf elengedte, addig Kiinischt és Bodót még 1517-ben is fogságban találjuk tetteik miatt, ugyanis a hunyadi vár szániadáskönyvében a foglyok élelmezésére fordított összeg megjelölése mellett találjuk nevüket. Figyelemre méltó az, amit az úri megtorlásra, a károk megtérítésére vonatkozóan olvashatunk. Az első órák, napok véres bosszújának hamar véget vetett - az oklevelek szerint - a józan belátás parancsa. A kártérítési követelések sorának pedig a kárt okozó jobbágyok földesurainak érdeke. Az 1514-cs országgyűlés törvény cikkelyeinek, artikulusainak megvalósítását sokszor megakadályozta a mindennapi élet valósága. Pl. Bars megye intést kapott a királytól, II. Ulászlótól, mert a felkelés idején Hont megyében károkat okozó jobbágyokat a szomszédos megyének nem adták ki (158.). Ugyancsak efféle ügyben írt levelet Bajomi János testvérének, Bajomi Benedeknek (173.). Más alkalommal a király kegyelmez meg a felkelőknek. Dés és Torda mezőváros lakóit például felmentette a büntetés terhe alól (219.), sőt Monostor mezőváros olyannyira elbizakodott azért, mert a büntetést elkerülte, hogy 1515-ben is megtagadta a szolgáltatások teljesítését (285.). A felelősségre vonás feltehetően azért maradt el a felsorolt esetekben, mert az urak és a király is a jobbágyokban inkább a hasznot hozó munkást, mint olyan gonosztevőt láttak, akiknek feltétlenül bűnhődniük kell. A kártérítés a feudális kor bírósági eljárásainak megfelelő gyakorlat szerint folyt le. A károkat egy kiküldött bizottság mérte fel, és ha a panaszt valósnak találta, a pusztítás okozóit kötelezte a károk megtérítésére. Általában sikerült megegyezésre jutniuk a feleknek. Ezt kívánta a földesurak érdeke. Természetesen találunk olyan eseteket is, amikor az alpereseknek lett igazuk (292-293.), és olyat is, amely hosszú ideig elhúzódott. A Várady család még 1526-ban is folytatta a pert Tolna mezőváros lakóival, mivel azok még mindig nem teljesítették jóvátételi kötelezettségüket. 112