Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 1. szám - LÁTOGATÓBAN - G. Vass István: Linder Lászlónál

Linder Lászlónál G. VASS ISTVÁN Linder László 1961-ben, nyugdíjba vonulásakor Mióta a békéscsabai múzeumban dolgozom, mindig tudtam, hogy Linder László, a „jaminai evangélikus lelkész" évtizedeken át a múzeum munkatársa volt. Gyakran hallottam egy-egy tárgyról: „Eztmég Linder gyűjtötte..." Olyan távolinak, olyan régmúltnak tüntették fel ezek a kiszólások, hogy amikor az 1970-es évek elején egy tárgyvásárlási üggyel kapcsolatban egyik munkatársunk számára meg kellett szerezni a budapesti címét, szinte megdöbbentem a felismeréstől: hiszen mi kortársak vagyunk! (Jellemző azonban, hogy mennyire elvékonyodtak a múzeumhoz fűződő szálak: hónapokig tartott, mire azt a bizonyos címet megszereztük. - Persze ez bizonyára a mi ügyetlenségünkön is múlott.) Jómagam 1976. február 17-én kerestem fel először árpádföldi (XVI. kerület) kertes házában. Akkoriban a múzeum történetét kutattam. Érthető tehát, hogy kérdéseim is főleg e körül forogtak. - Ónt elsősorban mint néprajzi gyűjtőt tisztelik. Hogyan alakult ki ez a szenvedélye? -Ez még gyerekkoromból ered. Emlékszem, hogy akkori kedvenc játékunkból, a csontcsikóból nekem volt legnagyobb gyűjteményem az iskolában: 24 darab. Később a vasút mellett színes, különleges formájú kavicsokat gyűjtöttem, majd gimnazista koromban lepkéket, bogarakat. Valamiféle gyűjtő szenvedély tehát már gyerekkoromban volt bennem. Ez azonban önmagában kevés ahhoz, hogy valaki bármilyen területen színvonalas gyűjteményt hozzon létre. - A békéscsabai gimnáziumban szerzett érettségi után Ön a pozsonyi, inajd az eperjesi teológián folytatta tanulmányait. Volt a képzésben valami olyan elem, ami elősegítette későbbi néprajzos ténykedését? Feltűnő ugyanis, hogy az evangélikus lelkészek közül többen folytattak és folytatnak néprajzi vagy történeti kutatásokat. - Ilyen irányú képzés nem volt. Inkább később, a munkám során értek olyan hatások, amelyek a paraszti élet tárgyi emlékeinek összegyűjtésére irányították a figyelmemet. Ez a mi egyházunk légkörével, mentalitásával is összefügg. Hogy mondanivalóm világosabb legyen, hadd emlékeztessek a „katolikus" Karácsonyi János és az „evangélikus" Haan Lajos példájára. Egyszer Féja Gézával arról beszélgettünk, hogy bizonyára igazuk van a történészeknek, amikor Karácsonyi Jánost, mint történészt többre becsülik Haan Lajosnál. Munkái sokkal hitelesebbek, adatszerűbbek, megalapozottabbak. De szárazabbak is! Kár lenne nem észrevenni, hogv Haan Lajos mennyi ízes népi megfigyelést, mennyi néprajzi elemet illesztett munkáiba. S ezt nemcsak azért tette, mert kevesebb forrást dolgozott fel, s így kevesebb hiteles adat állt rendelkezésére, hanem azért is, mert számára az események emberközeli érzékletes megörökítése legalább olyan fontos volt, mint a történelmi hitelesség. Néprajzi gyűjtésem alapvető indítékát végiilis egyetlen szóval jelölhetem meg: a szeretet a parasztság iránt. É11 - jónéhány evangélikus lelkésztársamhoz hasonlóan - együtt éltem, együtt lélegeztem azzal a paraszti közeggel, amelyben tevékenykedtem. Érdekelt az otthonuk, a mindennapi munkájuk, a szokásaik. Maguknak a paraszti tárgyaknak a tudatos, tervszerű gyűjtése mégis csak viszonylag későn, 1930 táján alakult ki. Egyszer a bejáró asszonyom megajándékozott egy régi parasztszekkel. Egyszerű faragású, dísztelen szék volt, de nekem mindvégig egyik legbecsesebb tárgyam. Amikor 196071