Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Grin Igor: Gonda István gyulai kiállítása elé

ktizmveitivte Gonda István gyulai kiállítása elé GRIN IGOR A nagymúltú alföldi fazekasgóc hajdani híres-neves, messzi országrészekbe szállító mestereinek kései utóda - ha nem is vér szerinti leszármazottja - a fiatal mezőtúri népi iparművész, Gonda István. 1952-ben született abban a városban, amelynek földjéhez családja mindkét ága emberöltők óta erős gyökerekkel kötődik. Évszázados hagyománya van itt a cserépedények készítésének. Hihetnénk, hogy kora gyermekkorától szívhatta magába a szülővárost híressé tevő műhelyek levegőjét, a fazekasság apáról-fiúra szálló nehéz, de szép mesterségének szeretetét. Nem így történt. Az érettségije előtt álló diákból kishíján kereskedelmi alkalmazott lett, s csak a szerencsés véletlen (no meg a szülők által kigondolt foglalkozás iránti ellenszenvén) múlott, hogy a kereskedelmi pálya helyett mai hivatását választotta, s a fazekasmesterség fogásainak kitanulására vállalkozott. A pályaválasztásban a főszerep azért mégis a véletlené maradt, hiszen Gonda István egy évtizeddel ezelőtt annyit tudott csak jövendő mesterségéről, amennyit a legtöbb ember. Bizonyosan állíthatjuk ma már, hogy szerencsés véletlen volt a művészt pályára állító. Mezőtúr elveszített ugyan egy majdani - hihetőleg jó - kereskedőt, de az ország jó szemű és biztos kezű, hagyományú jító fazekassal lett gazdagabb. Úgy vélem, hogy joggal nevezhetem az ország hagyomány újító fazekasának Gondát. De, hogy állításomat igazoljam, kissé vissza kell térnem a múltba. A XIX. század első felében, a népi kerámia országos mértékű felvirágzásának korában ízlést formáló tényező volt a „túri korsósok" távoli tájakra eljutó portékája. Ezt a rangját a mezőtúri kerámia a század második felében is megtartotta. Volt idő, amikor száz mester tömörült az 1817-ben megalakult fazekascéhbe. Létszámukat talán csak a hódmezővásárhelyieké, a „vásárhelyi tálasoké" múlta felül. Ám minthogy azokkal ellentétben főként „fennálló" (álló formátumú) edényeket korongoztak, formáztak itt, Mezőtúr hatása éppen úgy országra szóló volt, mint a maga négyszáz fazekasával az ország legnagyobb fazekasközpontjának számító Vásárhelyé. Volt ugyanakkor egy nem lebecsülendő előnye is az itt készült termékeknek: az egynemű edények egyöntetű díszítésmódja hatásosan hirdette országszerte a mezőtúri fazekasok népi ízlésének sikert hozó jellegzetességeit. S még egy fontos, Gonda munkásságára is jellemző mozzanat: az Alföldön dolgozó fazekasok - s velük a túri mesterek - összekötő, közvetítő szerepet töltöttek be a dunántúli és erdélyi központok között. Ez a szerep abban állott, hogy egyes keresett, sikeres edényformákat meghonosítottak, s azontúl ők maguk igyekeztek piacaikon elhelyezni. A túriak (mert nem mentek azért mégsem olyan meszszire, mint Vásárhely tálasai) előszeretettel készítettek például vásárhelyi mintájú áttört varrókosárkákat, vagy a közép-tiszai stíluscsoporthoz tartozó Mezőcsáton is kedvelt emberalakú „miskát". Gonda tudatosan vállalja a kölcsönzés hagyományát, egyszersmind túl is lép a tradicionálisan kialakult kölcsönzési körön. Elődei Alföld-centrikus tájékozódását meghaladva, Dunántúl és Erdély műhelyeinek legjobb hagyományát fedezi fel újra, s fogalmazza át olymódon, hogy az sajátosan csak reá jellemzővé, gondaivá válik. Bakonyi karcolt díszű borosedényei, erdélyi bokályai, Tata sötét, meleg színeivel és ornamentikájával díszlő, kifogyhatatlan leleményű változatossággal újrafogalmazott táljai utalnak az alkotó módon befogadott, megtermékenyítő hagyomány átvételi helyeire. Mellettük nagyon szép, zöldmázas, jellegzetesen alföldi, írókázott orrosok, bütykösök, kanták, korsók jelentik a művész által átmentendőnek ítélt honi, túri hagyományt. 69