Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Bilibok Péterné: Adatok Tessedik Sámuel haladó egyházpolitikai nézeteiről

ről folytak. De a két egyház unióját ők is napirendre tűzték. Az evangélikus zsinaton szintén sok vita folyt az egyházi és világi kormányzat kérdéséről. A világi vezetők részéről az egyházi hierarchia letörésére irányult a harc, amelyben a mágnások vitték a főszerepet, érdekük volt, hogy irányító szerepüket megtartsák az egyházban. De ellenszenves volt a „papi uralom" a tanítók és tanárok körében is, akik a lelkészek felügyelete alá tartoztak, s azt nyűgnek érezték, zaklatásnak fogták fel, azonkívül önérzetüket is sértette a „gyámkodás". A legtöbb vihart kavaró vita látszólag tisztán hitelveket érintő problémák körül forgott, és a papi esküvel állt kapcsolatban. Ez volt az un. szimbolikus könyvek kérdése. E téma tárgyalása erős indulatokat szabadított fel, melyek még a záróülésen sem jutottak nyugvópontra, sőt a vita hullámai a zsinat befejeződése után is tovább gyűrűztek. Ebben a vitában szólalt fel Tessedik. Szenvedélyes kifakadását azóta már sokan idézték. De szavainak igaz jelentősége csak akkor válik teljesen világossá számunkra, ha megértjük, miért volt valójában ez a látszólag tisztán teológiai kérdés ilyen gyújtó hatású, és hogy Tessedik állásfoglalásának mi volt a történelmi jelentősége. Az egyházi szakkönyvek a felszabadulás előtt is, azóta is úgy nyilatkoznak, hogy békés megegyezés született a zsinaton.

1 Kivétel ez alól Szeberényi Andor, aki a zsinati viták jegyzőkönyvei alapján igyekezett rekonstruálni a zsinat lefolyását.

2 Hogy világosan lássunk a kérdésekben, ismernünk kell a szimbolikus könyvek történetét, a körülöttük kialakult zsinati vitát, majd a zsinat határozatainak sorsát. A kérdést a reformáció első évtizedéig kell visszavezetnünk, amikor a svájci és a lutheri reformáció hívei között merev ellentétek alakultak ki egyes teológiai kérdésekben. Ez vezetett az egyházszakadáshoz, noha az üldözések idején az egyesülés rendkívüli előnyökkel járt volna. Mivel azonban megegyezést létrehozni nem sikerült, a Luther tanítását valló teológusok 1577-ben egy hitvallást készítettek, amelyben elkülönítették magukat Melanchton, Calvin és Zwingli követőitől. Ez volt az ún. Egyezségi Irat, azaz Formula Concordiae, amelyet 1598-ban magyarul is kiadtak „Egyesség Könyve" címen.

3 Ez az irat nagyon erős kitételeket tartalmazott a reformátusok ellen. Lehetetlenné tett minden megegyezést és véglegesítette az egyházszakadást. A Formula Concordiae alapján szerveződött az evangélikus egyház. Ennek nyomán alakult ki a nyomasztóan és visszahúzó erőként jelentkező ortodox szellem a német egyetemek teológiai fakultásain. Magyarországon, ahol a három protestáns egyház - az evangélikus, református és unitárius - fokozatosan vált szét, az egyházi viták 1582 körül lángoltak fel, amikor szó volt arról, hogy a Formula Concordiae-t behozzák, de később is napirenden maradt a kérdés. Nem lenne értelme az Egyezségi Irattal kapcsolatos viharokat és ellenségeskedéseket évszázadokon át végigkísérni. De ki kellett térni a kérdésre azért, mert szerepe volt az egyházi ortodoxia és a protestáns egyházak közti türelmetlenség kialakulásában. Az ortodox irányzat mind a református, mind az evangélikus egyházban megvolt, s a felvilágosodás terjedésével szembefordult minden újabb, haladóbb, korszerűbb egyházi törekvéssel. Különösen a külföldet járt diákok, a nyugati polgári haladás, a fejlettebb kultúra, a természettudományok hatása alá került értelmiségiek jelentettek szálkát a feudális egyházi és világi urak szemében. A külföldi egyetemekről hazatért papok, tanítók helyzete ilyen tekintetben nem volt kellemes. „Neolog"-oknak, felforgatóknak mondták őket, s hatalmi szóval és erővel törekedtek elnémításukra. Kis János tanár, később evangélikus pap, majd szuperintendens, - a maga korában neves író, Berzsenyi és Kazinczy barátja - említi visszaemlékezéseiben, hogy külföldi tanulmányainak befejeztével a göttingeni és jénai egyetemről való hazatérte után, 1793-ban meglátogatta Matkovics Pál kőszegi táblabírót, a dunántúli evangélikus egyházkerület világi felügyelőjét, aki Tessedik egyik ellenfele volt az 1791-i zsinaton. Látogatását azzal magyarázta, hogy az egyházfelügyelő „a külföldi tudományos egyetemekből visszajött s egyházi hivatalra vágyó egyénektől az udvarlást igen megkívánja s azokat, mint neológusokat, ő mint nagy ortodoxus nagyon szigorúan megvizsgálja".

4 Kis János leírja, hogy ő sem maradt adós a válasszal és megvédte álláspontját. Kis János nem tartozott a forradalmár újítók sorába, hanem tekintélytisztelő, kompromisszumra hajló ember volt, de még ő is veszélyesnek látszott az ortodoxok előtt. (Az evangélikus egyháztörténetben Tessedik mellett Kis János is kiemelten szerepel, mint aki szintén „nem menekültmeg a racionalizmus hatása alól.")

5 484