Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - MŰVELŐDÉS - Elek László: Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei

Az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub és évkönyvei ELEK LÁSZLÓ Tizedik éve él és működik az Orosházi Juhász Balázs Gyűjtőklub, amelynek második évkönyvét 1979 őszén jelentette meg fenntartója: a Petőfi Művelődési Központ. Tíz esztendő elegendő ahhoz, hogy egy társadalmi szervezet bebizonyítsa életrevalóságát, és munkájával kiérdemelje szűkebb környezete tiszteletét és bizalmát. Elegendő ahhoz, hogy tagsága mind szakmailag, mind a közösségi életformát tekintve megizmosodjék, s a kezdeti tapogatózások után - kinőve és elrúgva a gyermekcipőt magabiztosan és céltudatosan haladjon előre, kitűzött célja felé. Az 1971-ben 16 alapító taggal csoporttá formálódott kis szervezet, amely még ugyanabban az évben 36-os létszámú lett, ma több mint 50 gyűjtőt tart nyilván, köztük több vidékit is. Ez sok szempontból örvendetes. Nem kis dolog ugyanis, hogy agyonszervezett korunkban egy 3 5-40 ezer embert számláló településen akad egy olyan társadalmi alakulat, amelynek tagjai hittel hiszik, sőt saját példáikkal igazolják is, hogy „nem kövér csülökkel épül a lélek" - ahogy egy kiváló erdélyi magyar pedagógus nemrég megfogalmazta. Hogy vannak magasabb céljai is az emberi életnek, mint a test hedonista élvezetei, a hegyen-völgyön lakodalom életforma lukulluszi lakmározásai és zajos dáridói. Igen, a szervezet nem milliomosok, még csak nem is anyagi gondoktól teljesen mentes, társadalomfeletti életmódot élő emberek exkluzív csoportosulása. Nem. Általában átlagos keresetű szellemi és fizikai dolgozók alkotják, kik többnyire úgy hódolnak gyűjtőszenvedélyüknek, hogy egyéb vágyaikról mondanak le azért, hogy gyűjteményeiket gazdagíthassák. Nem törekszenek divatos státusszimbólumokra, többet ér nekik az egyéni tökéletesedést biztosító szakkönyvek és szakfolyóiratok adta öröm, vagy egy-egy nehezen fellelhető tárgyi emlék, esetleg egy-egy kiállításon látott és megszeretett művészi alkotás megvásárlása. A különböző tárgyak, néprajzi eszközök beszerzése ma egyszerre könnyű és nehéz: a rohanó idő, a megváltozott életkörülmények táplálják is, sorvasztják is a gyűjtőszenvedélyt. A társadalmi-technikai élet gyors változásai következtében ugyanis a használati tárgyak és eszközök gyorsan elavulnak és menthetetlenül korszerűtlenekké válnak, s mint funkcióikat vesztett dolgok, elébb-utóbb elidegenedve leválnak rólunk. Különösen arról az újabb, fiatalabb generációról, amelyiknek nem sikerült mélyebb érzelmi kötődést kiépíteni velük. Ezek túlnyomó többségükben szégyellik és megvetik az elavultat, a technikai fejlődés következtében meghaladottat, a régit, az ócskát, s tüntető módon elfordulnak tőle. Megtagadják és eldobják környezetük haszontalanná vált tárgyait, és a modernizmus jelszavának engedelmeskedve, behódolnak a gyorsan változó divatoknak és szokásoknak. Kicserélik, mert szégyellik régi bútoraikat, konyhai és szobai díszeiket, rozsdássá vált avítt gazdasági eszközeiket és szerszámaikat. Nemegyszer még meg is mosolyogják, megkuncogják, különleges csodabogárnak tartják a szenvedélyes gyűjtőket, akiknek aztán készséggel, olykor nevetséges összegekért adják el mindazokat a tárgyakat, amelyek pedig népi gyökereikre, nemzeti hovatartozásukra figyelmeztetnék őket és családtagjaikat az elenyészően kevés lokális színt, nemzeti jelleget felvonultató és érvényesítő új eszközök, gyári portékák folyton növekvő áradatában. Meggyőződésem, hogy a technizálódás szédületes iramában élő mai ember gyűjtőszenvedélye sokkal inkább a hagyománytiszteletben és az elidegenedés elleni egészséges védekezés szándékában gyökerezik, semmint az esztelen divatmajmolásban. Az egészséges, értelmes szenvedélyt kétségkívül nem 464