Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Bereczky Sándor: Az idegenforgalom helyzete és fejlesztési lehetőségei Gyulán

Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században (Agrártörténeti tanulmányok 6. Budapest, 197g. Akadémiai Kiadó, ig4 oldal) ÁCS ZOLTÁN Történetírásunk egyik leggazdagabb, komoly nemzetközi tekintélynek örvendő ága a gazdaságtörténet. Ezen belül is jeles hely illeti meg agrártörténetírásunkat. Felszabadulás utáni történetírásunkban elsősorban Szabó István és tanítványainak munkássága nyomán élénkült meg agrár-, ill. parasztság-történetírásunk. A Szabó István szerkesztette Agrártörténeti tanulmányok megjelenése (i960) bizonyos értelemben fordulópontot jelentett szemléleti és módszertani szempontból egyaránt. Ezt követte hamarosan A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848-1914' I—II. (1965., Szerk.: Szabó István) című, összefoglaló koncepció igényével készült nagyarányú vállalkozása, amely figyelembe véve az európai öszszefüggéseket, az addig megjelent szakirodalmat, jelentős, új eredményeket hozó levéltári kutatásokkal elemezte a magyar parasztság kapitalizmuskori történetének legfontosabb kérdéseit. Az Akadémiai Kiadó 1975-ben indította útjára az Agrártörténeti Tanulmányokat, amely sorozatból rövid időn belül hat kötet jelent meg. Ezek a munkák átfogó képet nyújtanak egyrészt a magyar mezőgazdaság fejlődéséről a XIV. századtól napjainkig, másrészt pedig agártörténetírásunk utóbbi pár évének eredményeiről. Ennek a sorozatnak Békés megyei vonatkozása is van. Az első kötetben Oláh József az akasztó-vésztői uradalmak gazdálkodását dolgozta fel a XIX-XX. század fordulóján. A sorozat legfrissebb kötete nemrég jelent meg kiváló agrártörténészünk, Wellmann Imre tollából, aki számtalan értékes agrártörténeti résztanulmánya után arra vállalkozott, hogy feldolgozza a magyar történelem agrártörténeti szempontból egyik legjelentősebb időszakának, a XVIII. századnak mezőgazdaság-történetét. A XVIII. század elején, a török kiűzése után, sajátos kép bontakozott ki Magyarországon. A korábban a török által megszállt terület - főleg a felszabadító háborúk során - nagyrészt elnéptelenedett, elvesztette kultúrtáj jellegét, mezőgazdasági értelemben elvadult, elpusztult. Az e területen élt lakosok egy része elpusztult, aki azonban tehette, vagy a természet által a közelben nyújtott óvhelyeken húzta meg magát, vagy igyekezett a háborútól kevésbé sújtott megyékbe menekülni. Ez azt jelentette, hogy az ország jelentős részének népessége szinte teljesen átrendeződött ez alatt az időszak alatt. Példaként csak egy adatot említenénk: Míg Sopron megyében 1720-ban, tehát már a belső migráció és a telepítések megindulása után egy km

2-re kb. 4 adófizető esett, addig Baranyában egy, Békés megyében pedig még három km

2-re sem jutott egy család. Az ország északi és nyugati megyéiben a parasztság a XIV-XVII. században fokozatosan elszegényedett. A földesúri majorsági gazdálkodás erőteljes fellendülése, a megyék kezében romló jobbágysors, a jobbágyföldek fokozatos elaprózódása elősegítette ezeken a területeken a paraszti rétegek elszegényesedését, zsellérsorba süllyedését. így nem csoda, hogy a török kiűzésének hírére, amikor bő föld, anyagi kedvezmények, évekre szóló adómentességek csalogatták e vidékek jobbágyait, népvándorlásszerű mozgalom bontakozott ki az országban. Furcsa helyzet állott elő: A lakatlan megyék kedvezményekkel csalogatták, a népes megyék pedig minden eszközzel megpróbálták visszatartani jobbágyaikat. Egymás után születtek az elköltözések megakadályozására irányuló rendeletek, legtöbbször minden eredmény nélkül. Wellmann mindezt leírja, de nem ártott volna néhány példát megemlíteni, amelyek szemléletesebbé tették volna az ekkor kibontakozó nagyarányú vándormozgalmat. Hogy éppen békési példákkal éljünk, megemlítenénk, hogy a mai Orosházát megalapító jobbágyok a mai Tolna megye területéről kerültek ide, vagy a Gyulát újonnan benépesítő lakosok között távoli, Vas megyeiekkel is találkozhatunk, hogy csak egy példát említsünk: Horváth András evangélikus lelkész a Vas megyei Gencsről került Gyulára. Bár a szerző szól arról, hogy életfolytonosságról elsősorban azokban az alföldi mezővárosokban beszélhetünk, amelyek a török korban a kincstár tulajdonában voltak, a kontinuitás kérdését illetően továbbra is hiányérzetünk marad. Ugyanis mindeddig senki sem vizsgálta meg részletes alapossággal azt, hogy milyen mértékű volt a kontinuitás és mekkora a tényleges telepítés a török által megszállt területeken. 262