Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 1. szám - ORTUTAY GYULA (1910-1978) - Nagy Gyula: Emlékeim Ortutay Gyuláról, a múzeumbarátról

meg bennünket. Akkor még a minisztert egy egész kis sereg kísérte: a megye főispánjától kezdve egészen a város polgármesteréig. így nem is csoda, hogy a feleségem emlékezete szerint a rövid üdvözlő beszédbe annak rendje s módja szerint belesültem. Ám a miniszter úr a maga felejthetetlen egyéniségével pillanatok alatt olyan barátságos légkört teremtett, hogy a lámpalázam nyomban elmúlt és a frappáns megnyitó és a nagyon barátságos szemlélődés után már magabiztosan búcsúztam el tőle. A legutolsó mondatra még most is emlékszem: „A kiállítás megnyitására egy miniszter érkezett hozzánk és mint múzeumunk igaz barátja távozott tőlünk." A megnyitó után a miniszter és népes kísérete a Kisbirtokos Szövetség Székházában ünnepi ebéden vett részt. Ezzel kapcsolatban egy jellemző kép él bennem, amitől nem tudok szabadulni. A múzeum kapujában búcsúztam cl a kedves vendégektől. Egyszercsak a kísérethez tartozó E. Kovács Kálmán író, gyerekkori barátom belémkarolt és egy autóba tuszkolt. A vedégeinket kikísérő kiállításlátogatók talán kissé irigykedve gondoltak arra a finom ebédre, ami osztályrészemül jut. Akkor még én sem gondoltam, hogy szégyenszemre hoppon maradok. Amint a szépen megterített és virággal díszített hosszú asztalok között mentünk, látom ám, hogy a barátom nézi a meghívójára pingált számot s keresi a megfelelőjét a tányérok melletti cédulákon. Rádöbbentem: nekem itt nem terítettek. Elmaradoztam a barátomtól s mikor kellő távolság volt közöttünk, hátrafordultam s eleinte lassan, később gyorsabban hazafutottam. Természetesen minderről nem Ortutay tehetett. A későbbiek során többször történt hasonló eset, szerencsére ezekből rám nézve semmiféle káros következtetést nem vontam le. A második látogatás is emlékezetes a számomra. Később Ortutay Gyula a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának az elnöke lett. Hozzá tartoztak az ország összes múzeumai s így az Orosházi Múzeum is. Egy tavaszi időszakban Pogány Ö. Gábor alelnökkel (jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója) meglátogatták a múzeumunkat. Amint beléptek, érdeklődtek, hogy találhatják meg a múzeum igazgatóját. Az illusztris vendégeket a takarítóasszony elvezette hozzám. A telek lábjában áll egy használatonkívüli garázs, amit mi akkor tüzelőanyag-raktárnak használtunk. Nos, a látogatáskor éppen a szenet lapátoltam a raktárba. A látogatók összenéztek és megkérdezték, hogy miért én lapátolom a szenet. Azt feleltem, hogy amíg embert keresek és találok rá, addig kétszer is behányom. Úgy láttam az arcukról, hogy tetszett a válaszom. Nosza, nyomban kezet mostam és köpenyt cseréltem. Utána életem egyik legparádésabb múzeumbemutatóját tartottam. Miután a múzeumot én szerveztem meg és jóformán a semmiből egy figyelemreméltó intézetet alkottam, éreztem: itt minden áldás, de minden átok is az én fejemre száll! Úgy láttam a vizsgálat eredményével nagyon meg lehettek elégedve, mert amikor a látogatás végén gépkocsiba szálltak, az elnök az alelnökre nézett: ,,Te Gábor, ezt a Gyulát a Szegcdi Múzeumba kellene helyeznünk!" Megkérdezték, hogy volna-e kedvem a Szegedi Múzeumba kerülni, mert ott éppen van egy üres néprajzos állás. Úgy emlékszem elég gyorsan válaszoltam. A válaszomban bent volt, hogy én szeretnék itt maradni, a múzeumot saját gyermekemnek tekintem s szeretném tovább fejleszteni. A kutatómunkám is ide köt s azt semmi pénzért sem hagyom el. Családi beszélgetés közben többször a fejemhez vágták azt, hogy rosszul választottam. A mai napig is úgy éreztem, hogy akkor még a tudásom nem volt elegendő egy nagy gyűjtemény kezeléséhez, fejlesztéséhez. Az ajánlat elfogadása esetén igaz, hogy városi lakos lettem volna, de szerintem a magyar néprajztudomány számára fontos forrásmunkák nem kerültek volna ki a kezem alól. Már pedig nekem az volt a fontos. 68