Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 1. szám - FORRADALMAK-TANÁCSKÖZTÁRSASÁG - Szabó Ferenc: Czabán Samu példája

Ez az ellentmondásos, szembeötlő visszásságokkal kísért helyzet jellemezte közelebbről nézve a dualizmus kori magyar népoktatás állapotát is. A közép- és felsőfokú oktatásból a kétkezi munkából élő tömegek már eleve kiszorultak. Az alsófokú oktatás javításában az 1868. évi Eötvös-féle népiskolai törvény részbeni végrehajtásával is jelentős kulturális eredményeket ért cl a ferenejózsefi Magyarország. 1870-ben a tankötelesek 48,4%-a, 1913-ban már csak a 14%-a nem járt iskolába. Ugyanezen idő alatt 16800-ról 38000-re emelkedett a tanítók száma. Több mint négy évtized alatt eljutottak odáig, hogy a lakosság közel 69%-a helyett „csak" 33,3%-ot képviselt az analfabéták aránya. Az általánosító számok és arányok mögött azonban - a kor szükségleteihez, a szerényebb európai gyakorlathoz mérten is súlyos elmaradottság húzódott meg. A kormányt leginkább a magyarosító politika oldaláról foglalkoztatta a népoktatás ügye, ezért kezdett hozzá az állami iskolák szerényebb arányú fejlesztéséhez. A nemzetiségi vidékek és a szocialista mozgalmaktól érintett területek iskolahálózatának bizonyos bővítése mellett a főváros és egyes nagyobb városok iskolaépítési és fejlesztési eredményei voltak jelentősek. Budapesten és ezekben a városokban a népiskolákat javarészt sikerült kivonni az egyházak közvetlen irányítása, az egyházi szellem mindennapi érvényesítése alól. Az 1910/11-cs tanévben az ország népiskoláinak 73,3%-a egyházi fenntartású volt, az állami, községi és más világi iskolák csak 26,7 %-ot tettek ki. Budapesten a 218 népiskolából 171-et a főváros tartott fenn, az egyházak csak 26-ot. Hasonlóan kedvező arányokat idézhetnénk Szegedről, Pécsről, Kecskemétről. A színkép sokféle árnyalatot mutatott, mert ugyanakkor pl. Győrött vagy Debrecenben az egyházi iskolák uralkodtak. A kisvárosokban és különösen a falvakban teljesen egyházi kézben voltak az iskolák. Lényegében akkor is, ha az állami iskolákról beszélünk. Az iskolázás és egyáltalán a közművelődés korabeli helyzetét mérlegelve azt kell mondanunk, hogy az ellentmondásos tőkés gazdasági fellendülést csak nagyon szerény arányban követte az oktatás feltételeinek javítása, korszerűsítése, s nem csatlakozott hozzá a középés felsőfokú oktatás zártságának feloldása. Ennek alapja a retrográd társadalompolitika, az uralkodó osztályoknak a magasabb fokú művelődést monopolizáló törekvése volt. Jellemző, hogy a vallás- és közoktatásügyi tárca 1900-ban 3,5%-kal, az utolsó békeévben, 1913-ban pedig 5,5%-kal részesedett csupán az állami költségvetésből. A népoktatással való vékonypénzű törődésnek és az egész oktatásügy konzervatív megrekedésének a tükre, hogy amikor a századforduló után élesen felvetődött az iskolák ügye, lényegében ugyanazokat a súlyos bajokat lehetett felsorakoztatni, amelyeket Eötvös József 1870-ben írt nevezetes jelentése csokorba szedett: az iskolák hiánya, a meglévők elégtelensége és célszerűtlen volta, a tanítók korszerűtlen képzése. S melléjük lehetett tenni az alacsony színvonalú oktatás, a nacionalista nevelés, az alacsony tanítói fizetés tényeit. Az elmaradottság az egyházi iskolákat jellemezte legjobban. A területenkénti és felekezetenkénti számottevő különbségekről természetesen nem szabad elfeledkeznünk. Még jórészt az egyházi iskoláknál is szomorúbb képet mutattak a pusztai uradalmi iskolák, ahol a nagybirtokok érdeke nyersen és közvetlenül érvényesült: részint abban, hogy a tanító kiszolgáltatottsága, a gazdatisztektől való függése mindennapos volt, másfelől pedig abban, hogy az uradalmak számítottak a fillérekért megkapható gyermekmunkára és sokszor csak névlegesen, formálisan tartották fönn az iskolákat. A faluk, tanyák, puszták gyerekei nagyobbrészt osztatlan iskolákba jártak, gyakran százan vagy annál is többen szorongtak egy-egy tanteremben. A tavasz nyíltával a földmunkások, cselédek nagyocska gyerekei búcsút mondtak az iskolának, segíteniük kellett a betevő falat előteremtésében, libapásztornak, kanásznak álltak. 7