Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)

1979 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Baranyó Géza: A Körösvidék és a belvízkárok (1953-1975)

alkotó átmeneti terepszakaszok többe-kevésbé elszikesedtek, az erős párolgás útján felszínre vagy felszín közelébe vándorolt nátriumsók következtében. A harmadik talajféleség: a mélyebb terepszakaszokon, a volt mocsarak helyén felhalmozódott vízinövényzet leroskadásából, eltőzegesedéséből, majd mineralizálódásából és víz szállította agyaggal való keveredéséből kialakult réti talaj. És végiil a legmélyebb érfenéken felhalmozott tőzeg, (ma már kotu) talaj. Eme utóbbi a szántóföldi művelések hatására meglehetősen ritka talajféleség. A 4. sz. ábra mutatja, hogy az ártérben uralkodók az agyagos-vályogos kötöttségű réti talajok. A löszfennsík altalaját változó vastagságú homokösszletek alkotják, melyekre elsősorban a holocénban, löszrétegek halmozódtak. A régi Maros-vidék érvonulatokkal tarkított és nem egységesen sík felszínű. A melyebb részeket változó vastagságú infuziós-lösz rétegek, a magasabb szakaszokat vízáteresztőbb, lazább, középkötött vályog- és lösztalajok alkotják. Értéküket nézve csernozjom talajok ezek, kedvező vízgazdálkodási tulajdonságokkal és nagy termelőerővel. A tárgyalt térség talajviszonyait a 4. sz. helyszínrajz ábrázolja, vízrendszerenkénti megoszlását az i. sz. táblázat. Ezekből láthatók az elmondottak. Összességében: leggyakoribb talajfélcség a réti agyag, a teljes terület 39,2%-a, majd a vályog 30,2%, végül a termőszik 18,7%. Az ártérben és a fennsíkon jó termőképességü mezőségi talajok találhatók. Az eddig észlelt, belvízképződést okozó maximális talajvízállások terepalatti elhelyezkedéséről az 5. sz. ábrából tájékozódhatunk. Belvízi vonatkozásban legjelentősebb, maximális vízállásét helyeket a régi folyómedrek melletti sávokban találhatjuk, ahol időszakosan nemcsak a terepszintig emelkedő talajvízállás a gyakori, hanem sokszor a terepszint fölé emelkedő is. Ezzel ellentétben, a hordalékkúpoktól és a régi folyómedrektől távolabb, az eddig észlelt legmagasabb talaj vízállások is mélyen a terepszint alatt találhatók. Az 5. sz. ábrából látható, hogy igen alacsony a talajvízszint még rendkívüli csapadékjárás, belvíz idején is: Doboz-Tarhos között, Bélmegyertől ENy-ra Körösladánytól E-ra, Szarvastól K-re, és Dévaványától Ny-ra elterülő foltok helyén. Ezeknél a talajvízállások nem sorolhatók a bclvízképző elemek közé. Az ismertetett természeti tényezők alapján leszögezhetjük, hogy a két talajtájban a belvlzkeletkezés általában aszinkronitásban van. Az ártérben a rendkívüli folyóvízjárással egyidőben, vagy alig később jelentkeznek a belvizek, ezzel szemben a fennsíki részeken T—2 éves késessel. Igen ritkán a két tájrész belvizei összetalálkozhatnak, kb. 3%-os gyakorisággal. A talajviszonyok ilyen megoszlása már érzékelteti azt a tényt, hogy a túlnyomóan kötött talajokon a belvizek igen könnyen megjelennek. Tartósabb esőzések után vízzel telcszívódnak, megduzzadnak, és ha egyszer telítődtek, a vizet igen nehezen, inkább csak párolgás útján adják le, és levegőtlenné; kétfázisúvá válnak. Szokásos még talajainkat a talajművelési szempontból „pcrctalajoknak" is nevezni.

3 Ez azt jelenti, hogy szinte percnyi pontossággal kell a talajnnmkákat elvégezni. Altalánosságban ugyanis rövid az az időszak, amikor a talajok nedvesség-állapota a talajmunkák számára kedvező. Vagy annyira száraz, sziklakemény a föld, hogy csak hatalmas talajtömböket szakít fel az eke, tönkre megy a gép, magas az üzemanyag felhasználás és a kisebb erejű szántógép a kemény talajjal nem tud megbirkózni. A másik szélső talajállapot esetén, a tartós csapadékok hatására a talaj a szántás után „szalonnás" lesz. Mindkét talajállapotban végzett művelés vízgazdálkodási szempontból kedvezőtlen. A felszínen megállt belvíztócsák, felszíni vízborítások hatására nemcsak a haszonnövények pusztulnak ki, hanem ezek igen nagy veszélyt jelentenek a betakarításra is. Már egy szobanagyságú belvízfolt képes megakadályozni a nagyteljesítményű betakarító gépek mun446