Békési Élet, 1979 (14. évfolyam)
1979 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Kósa László: Erkölcsi kihágások és büntetésük Gyulán a 19. század első felében
A fentebb említett békítési feladatkör ellátásával egybehangzik, hogy a házassági panaszoknál a presbitérium minden esetben a házasság fenntartása mellett foglalt állást, még akkor is, ha több éves különélés után került elébük az ügy (9. sz. melléklet.). A vadházasságot templomi esküvővel szentesíteni kívánták, vagy az eredetit helyreállítani (6. sz. melléklet). Csak akkor egyeznek bele a válásba, ha semmiképpen nem akarják a házasságot a panaszosok fenntartani (9. sz. melléklet). Találkozunk féléves és egyéves kiilönélési végzéssel is, ami alatt a feleknek meg kellett békülniük, vagy csak utána gondolhattak válásra (5. és 7. sz. melléklet). Nemcsak a kudarccal végződött békítési kísérletek kerültek világi bíróság elé, hanem más olyan vétkesek is, akiket a presbitérium és a lelkész dorgálásai nem tudtak megjavítani: erőszakoskodó és szitkozódó férfi (3. sz. melléklet), csavargó asszony (9. sz. melléklet). Egy a mellékletekben nem közölt ügyet, amely a családját rendszeresen ütlegelő, részeges apa sikertelen megjobbításával végződött, így zártak: ,,...a Méltóságos Uraság Tömlöcébe be kísértetni, mint jobbulni nem akaró ember, rendeltetik". Egy alkalommal fordul elő, hogy a mostoha kislányt elveszik a vele rosszul bánó nevelő anyától, és nagyanyját bízzák meg gondviselésével. Arról is rendelkeznek, hogy a kislányt az ágynemű-örökség ára felnőtt korában megilleti. (10. sz. melléklet). Ugyancsak egyszer szereznek békességet testvérek közötti örökösödési nézeteltérésben (11. sz. melléklet). Mindkét eset a presbiterek, illetőleg az egyház a hívek életébe való széles körű beleszólásának példája. Külön figyelmet érdemel, ha a vétkes egyházi alkalmazott vagy tisztségviselő. A részegen botrányt okozó presbitert eltiltják az úrvacsorától, majd megfosztják tisztségétől (8. sz. melléklet). Az ügyvéd leányát elcsábító kántort házasságra kötelezik. Az ő ügyét, ha nem teljesíti a presbitérium kívánságát, az egyházmegyei közgyűlés tárgyalta volna felsőbb fokon (13. sz. melléklet). 8 Az egyházi büntetés legsúlyosabb foka az eklézsiakövetésre vagy peniteálásra ítélés volt. A vétkes személyt a presbitérium eltiltotta a templombajárástól és az úrvacsorától. A kiközösítés alól csak nyilvános bűnvallás és bocsánatkérés (poenitentia) után oldották föl. A penitencia módjáról semmiféle írott gyulai adat nem tudósít. 1964-ben néprajzi gyűjtés során beszélgettem egy akkor 93 esztendős asszonnyal, aki menyasszonyként 1889-ben hallotta vőlegényének idős apjától, hogy annak gyermekkorában (1820-30-as évek) a „helytelenül viselkedő", „legények után járó" leányokat a templomban „az egész nép előtt" egy kőre állították és letakarták lepedővel. Az emlékezet, töredékes volta ellenére, egybehangzik a szakirodalomból ismertekkel. 9 1781-ben II. József eltörölte 1 nyilvánosan megszégyenítő büntetési módokat, így a kötelező peniteálást is. Az 1791. évi budai protestáns zsinat kánonjai is a durva büntetés helyett a lelkiismeretre hatást, hivatkozást, intést jelölték meg a követendő egyházi fegyelmezési módként. 1 0 A gyulai jegyzőkönyvekben egy helyen találkoztunk olyan esettel, amikor elkóborló feleségét a férj annak nyilvános penitenciatartása után volna hajlandó visszavenni (9. sz. melléklet). Egyébként az országosan ismert formulát használják: „önként peniteált". 1 1 Az eklézsiakövetőknek külön „anyakönyvük" van az 1801-től 1841-ig vezetett presbiteri jegyzőkönyv hátsó számozatlan oldalain: „Paráznák, kik önként peniteáltak". Az első bejegyzés 1802. december 14-éről, az utolsó 1852. július 31-éről való. Összesen hetvenöt eklézsiakövetésről tud a lista. Az első három évtizedben szinte minden esztendőre jutott néhány eset. 1830-1840 között már csak tizenegy, 1841-1850 között csupán öt bejegyzés található. Az utolsót pedig nyolc éves szünet előzi meg. A bejegyzésekből természetszerűleg nem derül ki, hogy az önkéntességben mennyi volt a társadalmi szokás, a lelkiismereti kényszer és a prédikátor ösztönzésének hatása. Biztos, hogy a lelkész egyénisége rányomta a bélyegét az egyházi fegyelmezés gyakorlatára. 1 2 Ecsedy Gábor, aki 1817-1852 között volt lelkész Gyulán, megkapta a táblabírói címet, ismertető tanulmányt írt Gyuláról a Tudományos Gyűjteménybe, és városszerte tekintélyes ember volt, lelkészi szolgálata megkezdésekor a jegyzőkönyvek tanúsága szerint igen szigorúan vette az egyházi bíráskodást. A gyakorlatot haláláig megtartotta, de a penitencia szokásának elsorvadását nem tudta, vagy nem is akarta megakadályozni. Az utolsó eset néhány hónappal halála után történt: egy 35 éves özvegyasszony volt a vétkes, aki gyermeket szült. 120
