Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Nagy Gyula: "Hogy ne vigyem magammal a sírba..." (Részletek az orosházi önéletíró parasztok munkáiból) (Juhász Nagy Vilmos, Csarejs Jánosné, Hrabovszki Ilona, Násztor György, Györgyi Lajos, Koczka Pál, Ujj Istvánné Németh Julianna, Csizmadia Imre, Erdős Tóth Sándor)

kor sohasem játszunk veled. Már mentek is segíteni kifogni a lovakat a kocsiból. Itasd meg őket, de sok vizet ne adj nekik, mert megizzadtak. Nehogy beléjük essen a keh! Ki volt az, aki a kazlak között szaladgált? A Vili. Az ott is maradt. Ott ám, mert félteni, hogy ennek a kergetőzésnek nem jó vége lesz. Amikor édesapám elindult a kazlak közé engem előkeríteni, édesanyám utána szólt, hogy a kamrában nagy széjjelség van. Egy párna meg ki van hasítva. Melyikőtök járt a kamrában? - kérdezte édesapám a cselédeket. Mi nem voltunk bent, csak a Vili! Nemsokára meg is talált engem az ízíkszár kazal tövében egy kévén ülve, lehangolt állapotban. Szerettem volna az előttem levő vakondtúrásba bebújni. Hát te olyan maszat vagy, hogy meg se tudlak fogni. Azonnal gyere befele. Mikor édesanyám meglátott, fölkiáltott: Édes kisfiam, mit csináltál ? Tödd ezt a gyerököt tisztába, és vezesd be hozzám a szobába. Szólt a kemény utasítás édesanyámnak. Mikor édesanyám bevezetett a szobába, már folytak a könnyei. Édesapám nagy akkurátusan bezárta a szobaajtót, a kulcsot zsebre vágta. Az ablakokat is jól becsukta. Erre már az én szívem is mindjobban kezdett kalapálni. Majd leült méltóságteljesen az általa remekbe faragott karosszékbe, mint egy ítélőbíró és odaszólt nekem: Hozd elő a kuckóból a pálcát! Ezzel aztán tetőfokra hágott nálam az izgalom. Hogyisne, mikor még a halálraítéltnek sem kell az akasztófát fölállítani, de én hoztam a pálcát. Amikor elvette tőlem a pálcát, egy erélyes mozdulattal lenyomta a fejemet az ölébe, és alaposan elkezdte az összecsipkedett fenekemet csépelni. Mivel nem az első eset volt, amikor ilyen tortúrán estem keresztül (hallatlanul vásott gyerek voltam), már az elején éktelenül ordítani kezdtem. Tapasztaltam, ha nagyon ordítottam, nem ütött akkorát, és hamarabb abbanhagyta. Mégis csak apa volt. No, kisfiam csinálsz-e máskor ilyen csúfságot? Erre én szipogva egy csendes nemet mondtam, de játszótársaimat nem árultam el. Pedig dehogynem csináltam, még nagyobbat is. CSAREJS JÁNOSNÉ HRABOVSZKI ILONA: ÉDESANYÁM BOCSKORBAN CSIHOLTA A TARLÓT Futva szedte a markot mindig szegény, hiszen apám olyan rendet tudott vágni, hogy másfélnek számított. Másfél rendnek. Ráadásul még a kezét is megégette, és avval azután gyűjteni, kötelet csavarni nagyon nehéz volt. Az izzadtsággal eggyütt könnyek is folytak az arcán. De tagadta. Csakhogy előlem semmit sem tudott letagadni. Olyan voltam, mint a vizsla, mindig édesanyám szemét keresve. Az a szép ibolyakék szeme, sokszor olyan piros volt, mint a nyuszié. De nem is könyörgött apámnak, hogy csináljon neki egy pár kötelet, ha nem jött magától rá. Mert volt olyan is, hogy csinált, csak nem mindig, csak ha volt hangulata hozzá. Hordáskor anyám volt a segítsége apámnak. Mikor még csak a kocsiderékba kelletett, akkor még bírta szegény. De amikor egyre feljebb és feljebb kellett hányni, akkor apám azt mondta: Ne rakd úgy azt a kévét, mint a fecske, csak följebb. Akkor megsértődött anyám, összeszedte az egész erejét, amit egy asszony bír, és mint egy elevátor úgy dobálta föl. Nesze, nesze, nesze, hogy apám nem győzte igazítani a kocsit. Még a kalapját is leverte, mikor lehajolt kévéért. Hogy szándékosan-e ? ki tudja. Add fel a kalapomat! De anyám nem szólt egy árva szót sem, mert haragtartó volt. Én akartam enyhíteni a dolgon, hogy majd én földobom apámnak, de nekem sem engedett anyám. Istenem, de rossz volt nekem, hogy nem tudtam mit csináljak. Csak a fejemre tettem azt a csula kalapot, kalap a fejemen, bánat a szívemen, és mikor az utolsó kéve a keresztből is fölkerült a kocsira, az egerek szétrebbentek, mert macskát is hónom alatt vittem, de nem győzte enni, csak fojtogatta rakásra. Fogtam a nagygereblyét, amit barboleiiak neveztünk, hogy én is segítsek valamit, de olyan rövidre fogtam a nyelet, hogy rögtön a lábam sarkára húztam. Mire apám meglátta, és megszólított, hogy tegyem le, mert megszúrom a lábam, én már azon túl voltam. Vér nem folyt, de fájt úgy, hogyha mertem volna kiabálni, úgy ordítottam volna, hogy még a jó isten is meghallotta volna az égben. Készülődés az iskolába. Úgy vártam azt az iskolát, mint 2000 évvel ezelőtt a zsidók Jézus eljövetelét. Hogy milyen jó lesz ott nekem. Marikának, testvéremnek irigyeltem, amikor még csak őjárt. 0 két evvel volt öregebb, de egy évet szalajtott, gyengesége miatt. És amikor eljött az az idő, hogy 87