Békési Élet, 1978 (13. évfolyam)

1978 / 2. szám - SZEMLE

ról" című tanulmánya történeti áttekintéssel, kutatásmódszertani eligazítással szolgál, különös tekintettel a román-magyar kölcsönhatások vizsgálatára. A Részek és Erdély - vagy a történelem viharai következtében a Kárpátokon túlra csángáltak miatt - Bukovina, Olténia és Munténia a magyarság területei - sokféle táji-néprajzi jellegzetességet alakítottak ki pl. a községszerkezetben, a családok (nagycsaládok) telki létesítményeinek beosztásában, rendszerében, a kerítések formájában, a személyi használati eszközök és gazdasági felszerelések, illetve a viseleti anyagok formájában. Egészen más felülnézeti képet nyújt a völgyi település a lakosság társadalmi szerkezetéhez alkalmazkodó zegzugos utcahálózata és a zarándi, a szatmári síksági település, ugyanígy a kapuk, a belépítészet stb. Ezt a tarkaságot egységbe fogni művészet, s a feladatot Kós Károly útjelző bevezető tanulmányában és a szerkesztési koncepcióban könnyedén megoldotta. Mint azt Imreh István „Jegyzetek néprajzról és történelemről" c. tanulmányában tisztázza, a kötet szerzői a mai társadalmi valóságból indítva a történelemközpontú megközelítéssel, diakrónikus (a történeti fejlődést vizsgáló) módszerrel nyúlnak a témához, szakítva a népi kultúra korábbi vizsgálói közül néhányra jellemző merevítő, a történeti-társadalmi képtől elszakító szemlélettel. Imreh István komplex vizsgálódást segítő tanulmányára a magyarországi társadalomtudományi kutatóknak érdemes időt szentelni! Szintén az elvi tisztázás szándékával fogant Szabó T. Attila „A természettudományok és a néprajz határán" című tanulmánya, hogy segítse a határtudományokban való eligazodást. Tanulmánya egyben utal a tudományfejlődés mai állására, ugyanis a fundamentális diszciplínából (a történettudomány) kiszakadt etnográfia (néprajz) és etnológia (egyetemes összehasonlító néprajz) kutatói az ágazat területén magukat egyre mélyebbre ásva az etnobotanika (a népi növényismeretet vizsgáló tudomány, az ember és a növény közti kapcsolat) szűk mezsgyéjét önálló, elkülöníthető vizsgálódási területté, feladattá körvonalazzák. Megtudjuk a tanulmányból, hogy az erdélyi magyar etnobotanikusok az egyik speciális munkaterületükön elért eredményeik publicisztikájáról 1971-ben bibliográfiát tettek közzé. Terjedelmünk még a legfontosabb dolgozatok mindenikének címszerű felsorolását sem teszi lehetővé, mégis néhányat illusztrálásul: Vámszer Géza „Néprajzi vonatkozású mozgalmak Csíkban, a két háború közötti években", Gazda Klára „A Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum néprajzi osztálya", Molnár István „Tájékoztató a néprajzi tárgyak gyűjtéséhez", Nagy Jenő „Mutatvány egy készülő romániai magyar népi öltözetjegyzékből", Számadó Ernő „Régi érmelléki halászat", Mózes Teréz „A körösrévi és báródi fazekasságról", Vita Zsigmond „A mustárliszt és a magyar mustár készítése", Szentimrei Judit „Széki iratos és varrottas munkák", Dánielisz Endre „Munkavégző táncszokások Bihardiószegen", Balázs Lajos „A csikszentdomokosi lakodalmi perec". Különösen jelentős Szabó Zsolt „Irányított néprajzi gyűjtő-versenyek általános iskolás tanulókkal" című dolgozata. Bizonyítja, hogy a néprajztudósok nem merev és mozdulatlan masszaként szemlélik a népéletet időbeliségben sem, hanem az elődök tegnapi dolgait örökségként éltetik a holnap hordozói tudatában. Az erdélyi magyar ifjúsági lapok, a Pionír, a Napsugár, a Kispajtás, a Jóbarát, a nők orgánuma, a Dolgozó Nő, és a megyei lapok - a nagyváradi Fáklya, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, a marosvásárhelyi Vörös Zászló, a kolozsvári Igazság, a Brassói Lapok - pályázatokra épülő néphagyománygyűjtő versenyszellemet éltetnek, továbbá népi eszközök rekonstruálására késztetnek. De a felnőttek is bátorítást kapnak szokásaik őrzésére, mint ez kitűnik Molnár István „A köröspataki szalmafonás" c. dolgozatából. A kiadványt számos fénykép, a szemléletességet és a tudományos pontosságot erősítű rajz, diagramm teszi még értékesebbé. A Kós Károly szerkesztette kötet sok izgalmas tényt, s nem kevés tanulságot, biztatást kínál nekünk is. 274