Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 4. szám - SZEMLE

Kósa László: Ncphagyományunk évszázadai SZILÁGYI MIKLÓS A magyarság nemzette formálódása óta ki tudja hányadszor borzolja szellemi életünket a „népi kultúra" felfedezésének - újra-felfedezésének hullámverése. Legújabban elsősorban az ifjúság körében. A fiatalok (kissé talán romantikus színezetű) maguk-keresése közben fedezték fel a népzenét, a néptáncot, a tárgyalkotás művészetét. Nem - mint korábban, más kor másképpen romantikus ifjai az ős-eredetit, és nem a mcgnyomorított-agyonsanyargatott paraszt romlatlan lelkének virágait. A közösség szabályozta egyéni invenciót, a közös cselekvés kontrollálta improvizációt lelték meg a népművészetben, s igyekeznék átmenteni napjaink kultúrájába. Az újra-felfedezés a szaktudomány számára is kérdéseket fogalmaz. A kérdések-válaszok újrafogalmazására vállalkozott Kósa László a „Gyorsuló idő" sorozatban megjelent esszéjében. Nem először az utóbbi években, és majdnem egyedül a néprajzosok közül. Korábban is, most is magára vállalt olyan kérdéseket, melyekben korántsem ő az egyetlen illetékes, de: olyan kérdéseket, melyeket a kutató-társak szakcikkeikben is óvatosan kerülgetnek. Kósa az egyetlen lehetséges „előfeltevésből" indul ki: „A népi kultúra nem a hivatásos vagy magas műveltség provinciája, hanem öntörvényű, jellemző jegyeiben független tartomány." Innen indulva nem kell bíbelődnie a fogalmakkal (mi a nép ? mi a kultúra ? mi a hagyomány ?); még az öntörvényűség jellemzőit sem vizsgálja, nem érdekli: milyen mértékben lehet független, s mik azok a jellemző jegyek. Az esszé műfaja azt követeli, hogy lendületesen vázolja fel a maga koncepcióját, ne aggályoskodjon mindjárt az elején: a definíciókkal... Egyetlen - de igen szerteágazó - kérdés-csoportot jár körül: Az a népi kultúra, melyet (nem csupán a néprajzi kutatások eredményeként, de nemzeti önismeretünk ítélete szerint is) a parasztság kultúrájaként tartunk számon, hogyan, milyen ütemben és milyen okok következményeként alakította ki a 19-20. században jellemzőnek talált karakterét? Legelőbb a honfoglaláskori, ősközösségi kulturális „hagyaték" helyét, jelentőségét keresi a magyar kultúrában. Sokak számára valószínűleg illúziórombolóan. Mert: akadnak elemek („néha meglepően ép állapotban") - állapítja meg - de korántsem meghatározó jelentőségűek. A népi kulttira karakterét belső fejlődés útján alakította ki a magyarság. Olyan földrajzi és történelmi helyzetben, ahol és amikor a nemrég keletről jött magyarságnak nyugati népnek kellett lennie. A magunkkal hozott kultúra mindenesetre az egész etnikumé volt, nem lehetett osztály-jellege. De még később is: a „hivatásos kultúrától" jól megkülönböztethető „népi kultúrának" a parasztságnál sokkalta szélesebb a társadalmi bázisa. A magyar középkorról szólva elsősorban ezt az etnikai, nyelvi és kulturális egységességet, a gyors egységesülést hangsúlyozza Kósa-a „nép" fogalmának pontos definiálását olykor kissé következetlenül mellőzve. Ennek a 17. századig ívelő egységesülésnek és a rendi különbségek fokozódó elmélyülésének eredményeként értékeli a népi kultúra archaikus rétegének az egész Kárpát-medencére jellemző egységes karakterét, önállósodását és eltávolodását a „magas" kultúrától. A népinek paraszti kultúrává alakulásában a 17. századot, pontosabban: a reneszánsz életeszmény és kultúra népivé válásának időszakát tekinti a legdöntőbbnek. A népmővészetet ért reneszánsz hatás jellegadó szerepét a 20. századig nyomon tudja követni. Igen fontos ez a következtetése, és adatokkal-utalásokkal elhitetően felvázolt is. A népművészet „klasszikus" teljesítményei mindenképpen igazolni látszanak állítását. További bizonyítást igényel viszont, hogy hogyan kapcsolható össze a népi kultúra karakterisztikus vonásainak 17. századra keltezett kiformálódása, majd a továbbfejlődés megrekedése, a 18. századra a félországnyi terület parasztságára jellemző gazdasági vitalitással. Úgy tűnik, hogy a paraszti gazdálkodás 18. századi teljesítményeit nagyobb figyelemre kell méltatnunk. Technikai újítások valóban kevéssé hatottak a paraszti termelésre, a már kialakult, s célszerűen használt technikai apparátussal azonban mintha új minőségű gazdaságmodellt és életeszményt tudott volna megvalósítani a töröktől felszabadult területek parasztsága. Lehet, hogy ezt az életeszményt valamilyen módon a reneszánsszal és a reformációval is kapcsolatba hozhatjuk. Inkább 513