Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 4. szám - LÁTOGATÓBAN - Hajdú Mihály: A nyelvtudomány és a nép szolgálatában. Vendégségben Végh Józsefnél

„Azután elkerültem Debrecenbe. A Református Kollégium Tanárképzőjében ingyen kaptam kosztot, lakást, és a Kollégium fizette az egyetemi tandíjamat is. Hiába érettségiztem kitűnően, enélkiil a segítség nélkül soha nem lett volna belőlem középiskolai tanár. Pályám alakulásában nagy része volt Csűry Bálintnak, a Kolozsvárról Debrecenbe került professzornak, az első magyar nyelvjárási szótár megírójának." Csűry emléke és hatása valóban végigkísérte Végh Józsefet egész élete, tevékenysége folyamán. A múlt hónapban tartott a Magyar Nyelvtudományi Társaság egyik fölolvasó ülésén előadást, amelyben hitet tett volt professzora emberi és eszmei magatartása mellett, tudományos igényessége, nagy céljai és a magyar nyelvjáráskutatásban elért eredményei ismertetésével. Csűry azonban korán, 1941-ben meghalt. Ha elmúlhatatlan is a hatása, kellett más indítéknak is lenni, hogy a tudománynak ezzel az ágával foglalkozzék. Mi erősítette meg szándékában, mi vezette tovább? „Szinte közhely ma már - folytatta kérdésemre Végh József - hogy a második világháború előtti népfrontmozgalom derékhadát jelentő népi írók és a hozzájuk tartozó tábor progresszivitása abban is megnyilvánult, hogy az akkori értelmiség helyett, mely nagyrészt dzsentri és egyéb deklasszált elemekből állt, megpróbáljanak egy népből jövő és a népért élő értelmiséget fölnevelni, s ezt öntudattal, a hovatartozás érzésével lássák el. Ennek tudományos megalapozója és nagyrészt szervezője a mai néprajzi intézet és nyelvtudományi intézet előde, a Néptudományi Intézet volt, s eköré csoportosult a tudósokból és középiskolai tanárokból alakult táj- és népkutatók tábora. Amíg lehetőség volt rá, rendszeres megbeszéléseket, több napos, a gyűjtőmunkára való előkészítő tanfolyamokat tartottak, s az 1939-ben, Győrffy István által vezetett nyári táj- és népkutató táborban vettem részt. Ekkor, s az ezt követő években ismerkedtem meg Erdei Ferenccel, Ortutay Gyulával, Vargyas Lajossal s másokkal, akiktől későbbi munkámban is sok segítséget kaptam." „1936-ban a debreceni egyetem díszudvarán ünnepélyes külsőségek között avattak kitüntetéses (sub auspiciis gubernatoris) doktorrá. Első munkám, »Adalékok a rokonértcímű szavak keletkezéséhez« már ekkorra nyomtatásban is megjelent - talán mondanom sem kell, hogy a nyomdai költségek nagy részét testvéreim adták össze. Ezért a munkámért elnyertem a Sámuel-Kölber-jutalmat, majd 1941-ben »A derccskei népnyelv igetövei és igealakjai« című dolgozatomért a Sámuel-Kölber-díjat, amelyet az Akadémia a jelentős tudományos teljesítményt fölmutató fiatal magyar nyelvészek számára alapított." Ezek után vegyék át a szót egy kis időre maguk a munkák, tanulmányok, amelyek ezekben az időkben jelentek meg. 1939-ben kiadta »A felső nyelvállású hosszú hangzók a békési nyelvjárásban« című dolgozatát, amely nemcsak a népnyelv felé fordulásnak bizonyítéka, hanem azt is mutatja, hogy nem szakadt cl szülőföldjétől, a békési tájtól és a békési emberektől. »Táj- és népkutatás a középiskolában« című könyve 1942-ben látott napvilágot. Ennek bevezetője máig a legjobb módszertani leírása a középiskolákban végezhető honismereti munkának. A könyv középiskolai anári tevékenységének „mellékterméke", „társadalmi munkájának" eredménye. Azoknak a 13-18 éves diákoknak a dolgozatait tartalmazza, akik Végh József buzdítása és útmutatása nyomán kezdtek hozzá a tudományos adatgyűjtő tevékenységhez, s dolgozták föl anyagukat. Kiváló munkák sora ez, s érthető, ha azt tartja Végh József ma is, hogy megbízható és pontos gyűjtőmunkát már a középiskolai tanulóktól, sőt a fölső tagozatos általános iskolásoktól is el lehet várni. Végh tanár úr azonban nemcsak dolgoztatott, hanem jó példával elöljárva dolgozott is. Éppen akkor, és itt, Békés megyében meg a környékén, Hajdúban, Biharban gyűjtötte a népnyelvi szövegeket. Saját szavaival: „a maga kenyerén", kiküldetés és napidíj nélkül járta a falvakat, községeket, és így gyűjtötte össze az 1944-ben megjelentetett »Sárréti népmesék és népi elbeszélések« hallatlan gazdag anyagát. Máig is kimeríthetetlen kincsesbányája a népnyelv kutatóinak ez a könyv, de nemcsak nyelvészek, néprajzosok is haszonnal forgatják, „hiszen lassan a feledés ködébe vesző világot mentett meg, írt le a harminc évvel ezelőtti öregemberek tudásanyagából. A tudományos pálya mérföldköveinek ismertetése mellett azonban kérdezzük meg az egyéni élet, a hivatali munka eseményeiről is. 470