Békési Élet, 1977 (12. évfolyam)

1977 / 2. szám - SZEMLE

anyagbeli gazdagodásához ésszerűbben simulok, mint utódjáé: az 1973-ban kiadott Az óvodai nevelcs programjáé. Ha Joós Béla összetettebben, azaz saját kora pedagógiai célkitűzéseinek a tükrében is vizsgálta volna a segédlet jelentőségét, bizonyosan talált volna néhány felmentő, sőt elismerő szót is számára. Hasonló szemléleti okok miatt vitatkozunk azzal az állításával is, hogy „ha az iskolák és az óvodák végképp elválnak egymástól, ezzel szertefoszlik az a több mint 100 éven keresztül magát makacsul tartó ábránd, hogy az iskola és az óvoda szerves egységet alkotnak, vagy mint a történelmi dokumentumokban olvasható: az óvoda az iskola szerves része". Nos, az óvoda nem azáltal válik az iskolaügy szerves részévé, hogy ugyanaz a személy irányítja, mint az iskolát, hanem azzal, hogy tanítási anyagában, nevelési elveiben, az ismeretanyag átadási módjában, közvetítésének életkortól függő koncentrikusan bővülő elvében rokon vele. Vagyis ha gyermeknevelő tevékenységével okosan és korszerűen szolgálja a ma iskolájának magasabb logikai-érzelmi-etikai követelményeit. Bizonyos, hogy a nagykorúvá válás mindig zökkenőkkel jár. Az óvodák önállókká válásának is minden kétséget kizáróan sok helyen volt szomorú kísérő jelensége a vezetés elbizonytalanodása. Enélkül azonban nem lehet megtanulni a saját lábon járást. Mondjuk ki nyíltan: igen, mi az óvodai oktató-nevelőmunka fokozatos fejlődését várjuk az új, az önállósult formától. így is fogalmazhatnánk: az óvodák és iskolák szorosabb együttműködését reméljük a látszólagos ellentmondás mellett is. Ezt szolgálják a különböző állami intézkedések: az óvodai foglalkozások tudatos nevelési-oktatási szempontokra figyelmező tervezésének kötelessége ugyanúgy, mint a közösen szervezett iskolaalkalmassági vizsgák, az óvodai beiskolázásnak minden gyermekre kiterjedő fejlesztési terve (ez Mezőberényben már megvalósult) ugyanúgy, mint az iskolára előkészítő tanfolyamok közös szervezése és irányítása. Kell-e, lehet-e beszédesebb együttműködés ennél? Lehet-e meggyőzőbben igazolni a két intézmény szoros szakmai korrelációját? Bizonyára nem. Vagyis nem az azonos személyre alapozott irányítás elve jelenti az igazi pedagógiai kapcsolatot (ez személyektől függően más és más értékű), hanem az alapvető pedagógiai célkitűzések, állami rendelkezések összehangoltsága, egységes elve és rendszere, amely pontosan körülhatárolja az egyes intézmények feladatait és jogkörét, s biztosítja a nevelés és oktatás folyamatosságát, egymásra építettségét. Ez teremt igazi viszonyt tanító és óvónő között. Tudjuk, nem az óvoda rendeltetésének régóta kísértő dilemmája foglalkoztatja Joós Bélát. Nem attól fél, hogy az óvoda elveszti nevelőoktató célkitűzéseit, és kimondottan gyermekmegőrző intézménnyé válik. Tudja, ettől nem kell tartania. Az egyes óvodai csoportok létszámának örvendetes megkötése (Mezőberényben is lecsökkent a hajdani 100-ról 25-30-ra), az óvónőképzésben jelentkező minőségi változás is tiltakozik e nézet ellen. Joós Bélából az óvodai munkát szerető és megbecsülő ember lelkiismerete szól. Az elért eredmények féltése és továbbfejlesztésüknek a vágya. Felesleges ez a félelem. Az óvónők közismert gyermek- és hivatásszereteténél nincs - nem is lehet - nagyobb biztosíték a jó munkára. Mindössze két apró reflexiót fűzünk már csak Joós Bélának a fentebb elmondottak ellenére is dicsérendő, jó munkájához. Az egyik a tanulmány nyelvére, nem elég sima, nem elég egységes stílusára vonatkozik. Minőségileg meghatványozhatta volna műve értékeit, ha egy kicsit több műgondot fordít reá. A szerző azonban, noha - jól érzékelhető - becsüli és élvezi a kifejező, szép stílust, mintha nem rendelkezett volna mindig elegendő önfegyelemmel és türelemmel, amikor gondolatainak megfogalmazása közben el-elfogta a szógyötrelcm. Ezzel magyarázhatjuk csak, hogy mondatait gyakran szürkíti el - nemcsak idézés közben a hivatal nyelve és stílusa. Ilyenkor nemegyszer szórendi, mondatszerkesztési hibák is zavarják olvasói figyelmünket. Innen eredeztethető az is, hogy viszonylag röviddel az első idézés után - nem törődve a célszerű tömörítéssel - újra közli szóról szóra Jancsovics Pál szavait (4. és 10. old.). Máshol az idegen, ma már csak kevesek által ismert szakkifejezések értelmezés nélküli alkalmazása bánt (pl. a II. oldalon, amikor 259