Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - SZEMLE

ki, hogy a néprajzi kutatás, de különösen a folklór terepmunka lehetőségeinek utolsó óráit, sőt utolsó perceit éljük. Ez a szorgos és gyors mentőakció természetesen az alkotás örömét is meghozta. Maga Bálint Sándor írja a kötet bevezetőjében: „Tombácz János meséinek e gyűjteménye tizenkét esztendős, örömmel végzett, szinte ünnepi munka gyümölcse : meglepetés és ajándék volt egyszerre." E sorokban benne foglaltatik az a hallatlan tenniakarás, amely évekre programozottan megszabta a kutató (kutatók) feladatát, mégpedig a felismert értékek lehetőleg minél teljesebb felgyűjtése, megmentése a tudomány és a nemzeti kultúra számára. Ismerve a hagyományos paraszti műveltség egyre szegényedő voltát, Bálint Sándor kitörő lelkesedése érthetővé válik, sőt magyarázza is a vállalkozás páratlan tényét. Ezzel együtt az egyetemes művelődéskincs effajta gyarapítását példásnak, a nyugtalan kutatási kedvet követendőnek ítélhetjük. Sürgető volt e feladat azért is, mert a népi hagyomány bomlásának biztos jeleként a mesehallgató tanyasi parasztok már felemásan ítélték meg az 1964-ben a népművészet mestere címmel is megbecsült tombáczi folklórkincset. Lassan civilizálódó környezete lekezelte, hazudozónak emlegette nagyszerű mesélőjét, Tombácz Jánost. Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény (szerkeszti Ortutay Gyula) XVII. köteteként napvilágot látott vaskos mesegyűjtemény bevezetőjében a szerző magyarázatként végigjárja a folkloristák hagyománymentő útját, amely követelménynek tekinti azt a kívánalmat, hogy megfelelő alapossággal bemutassa a mesélőt, megismertesse velünk életútját, s azt a tájat, (e tájat formáló közösséget, a szegedi tanyavilág népét, s mondhatjuk, hogy a Békés megyeiét is, ahol a mesék tanulsága szerint többször megfordult) amely mesemondó hősünket körülvette és éltette. Ortutay Gyulától, a magyar néprajz, a magyar folklór ismert és neves értőjétől ered az a mérce (Kis magyar néprajz), mely szerint „a csillanó népdal mellé a sommáslányt, a fortélyos mese mellé a megtört öreg bérest kell képzelnie mindenkinek, különben hamis képünk lesz parasztságunk világáról." Nos, Bálint Sándor alapos gyűjtőmunkája révén előttünk áll a szegedi nép immár klasszikus értékű mesélőjének, Tombácz Jánosnak az alakja, ifjú korától végig kísérhetjük őt, miként alakult egyénisége, milyen hatások érhették a zsendülő fiatalt, megismerhetjük azt a paraszti sorsot is, amely tele volt gondokkal és vágyakkal. Ezek elmondása közben helyet keres és helyet biztosít e nagyszerű egyéniség, Tombácz János, és az általa megőrzött folklór-hagyomány számára. Nem vitás egy pillanatig sem, hogy a szegedi táj, s a kiterjedt tanyavilág volt az ihlető környezet Tombácz János számára, ahonnan az irodalmi (népköltészet!) világhírnév felé elindult Móricz Zsigmond „Rúzsa Sándorja" vagy Móra Ferenc bájos gyermekhősei közül bármelyik. A sort szaporíthatnám, de csupán jelezni akartam, hogy egy szép iránt fogékony és a hagyomágyt újra teremteni kész paraszti világból indult cl Tombácz János, s e népi miliő hellyel-közzel a városi „kultúra" által is „megfertőzött" foklór-hagyományát őrizte meg számunkra. Meseanyagában mértékkel keveredik e népi hagyomány az újabb, polgáriasuk irodalom termékeivel, amelyet jól érzékeltet a kötet szerkezete is. A királyos meséket az olykor személyes mozzanatokkal is átszőtt tréfás, részben hárijánoskodó mesék követik. Majd bibliai, illetőleg egyházi ihletésű, továbbá bűbájos történetek, s végül tréfák sorakoznak. A kötet Rúzsa Sándor „viselt dolgai" zárják le. Tombácz János mesélő nyelvi készségét maga a szerző hasonlítja Tömörkény nyelvezetéhez, bizonyítván ezzel is a szegedi táj rokonító szerepét. De hangsúlyozhatjuk népművészünk szerkesztő, újraszerkesztő készségét, illetve hagyomány megőrző szerepét, amelyre a jegyzeteket összeállító Dömötör Akos számos adatot szolgáltat. Tombácz Jánost kitűnő szerkesztői készség jellemezte; miközben a mese egészét figyelte, az epizódok előadása közben szívesen időzött mellék-figurái körében. A főhőst roppant élvezettel kísérte történetről történetre, mígnem célját elérte. Mesélőkedve kiapadhatatlan: „mesélt gyerek pajtásainak, munkatársainak, katonatársainak, a kórházi ágyon, a laktanyá499