Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

Majd tovább: Szerencse, hogy megérkeztem. A szél itt van. Az eső hull. Mindössze „a fölhők itt vannak" mondat felező hatosa zökkent ki a logikai mozzanatsort érzékeltető szövegrész sajátos ritmusából, mintha csak a részlet prózai megfogalmazására kívánná inteni az olvasókat. A kis részlet - Vajda prózaversének legrövidebb bekezdése - szervesen kötődik a mű egészéhez. Továbbépíti, továbbfejleszti az ember és a természet kapcsolatát, hiszen első mondatának magyarázó jellegű zárótétele (a villám eléggé nógat) utolsó szavával, a prózaverset indító „Nógata kebelemben a szellem" gondolatra rezonál, de úgy, hogy egyúttal az ember kebelének és a természet örök szellemének „nógatása" közötti ellentét hatalmas minőségi különbségére is utal. Emellett azonban még egy szerencsés változtatást is csinál. Látszólag nagyobb szabadságot biztosít az ember és a természet szoros viszonyát hurcoló képelemeknek. Nem zárja őket össze sem gondolatpárhuzam, sem a szubjektív én érzelmeire, testi-lelki megosztottságára hivatkozó találó axióma. Most a természeti jelenség bővülő képsorára irányítja figyelmünket, s ezzel kaput nyit a zivataros éj, a tomboló vihar képi ábrázolása előtt. Csodálatos erővel tombol a természet. Vizualitása érzékletes, hangereje ijesztő, holott Vajda most sem törekszik arra, hogy aprólékosan precíz képet fessen róla. Nem használ fel több képelemet, csak feldúsítja a régiek színeit és felerősíti zenéjüket. A múltra támaszkodó sejtelem síkjáról a jelen valóságos síkjára transzponálja. Ezért tér szekvenciaszerűen vissza a metsző szél, a vakító villám és a süketítő mennydörgés motívuma, csak most további gondolattársítással gazdagítva. Nem elégszik meg egyszerű ismétléssel - érzi, kevés lenne ahhoz, hogy halálfélelmének jogosságát elfogadhassuk. Igazolnia kell a tomboló természet nagy szellemének repdeső gyönyörét. Azt az örömöt és „kéjt", amikből csak a keble részesülhet, borzongó teste, szervezete nem. Felhangokat és vakító színeket kap a vihar, s félelmesen átjárja Vajda idegeit, szemét és agyát. S ahogy átéli a borzalom égiháborúját, egyre jobban elveszíti uralmát érzékei fölött. Végül már szinte csak a szem lát és érzékel, csak a döbbenetes látvány ijeszti, s mint aki öntudatát teszi próbára, felsorolja, konkretizálja, amit érez és lát: „E szél keresztülmetszi bőrömet, e villámok megvakítanak, e csattogás süketté tesz. Fényutakat látok előttem, a felhőkből a vizekig alá, tűzszalagokkal telt meg szemem, agyam" - állapítja meg szinte önmagának, s csak ezután tör ki belőle a halálfélelem és a kétségbeesés: s nem jön-e villám engem is porrá égetni?" így törik meg az ember és a természet között hosszú ideig párhuzamosan futó érzelmi azonosság. Már a bekezdés első sora is sejteti ezt. Vele Vajda egyszerre erősíti fel kettős kötöttsége gondolatát és az előző rész egyik leglényegesebb vonását: a kétféle reagálást, ahogyan a lelke és a teste a közeledő vihart, a szokatlan természetijelenséget fogadja. 396