Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

tömör és olyan egyértelmű, hogy egyben kizárólagos állítás is. Súlyos és megcáfolhatatlan. Mindössze egy határozós bővítményű igei állítmányból és a megszólításból áll. Alihoz mindenképpen elegendő, hogy a hozzá társuló kérdőmondattal szoros oksági viszonyba lépjen. A kérdőjelleg ezzel átsugárzik az első tagmondatra is, s e megoldással az egész mondat lázadóbb hangulatot nyer. Ugyanakkor az oksági viszonyt megfogalmazó összetett kérdőmondat az igei állítmányok félmúltból jelenbe sőt jövőbe változásával alkalmassá válik arra is, hogy távlatot adjon mind a természeti jelenség módosulásának, mind a lélekben lejátszódó, önfeledt öröm és lázas eszmélés közötti érzelmi-hangulati változásnak pontos érzékelésére és átélésére. Sőt még a sejtelmet bizonyossággá formáló tudat meditációját is reálissá, hitelessé teszi. A vihar felidézte kétely természetesen nem eredményezhet végleges szakítást a költő és a természet örök szelleme között, hiszen a „szellem örvend" Vajda kebelében, csak a teste „borzad". Ezért helyénvaló az állítmány ható igés alakja (bízhatom), amely tétovázást sejtetve, egyrészt lehetőséget ad a későbbi végleges döntésre, másrészt újabb ellentétnek nyit kaput. Bezárulni akkor fog, ha majd a csatázó természet ritka szépségű, mgrendítő élményét átélve, végleg tudatosul Vajdában a természet örök szelleméhez való kötöttség megbonthatatlansága. Amikor elfogadja és tisztelni tudja borzalmas erejét is, és az ősszellem iránti megrendült bizalom helyét a szubjektív én erős bizonyossága foglalja el. Az a tudat, hogy nem a templom szűk falai között, hanem a nagy természetben kellene az embereknek is kifejezniük tisztelő hódolatukat. Ezzel a motívummal lesz Vajda panteizmusának próbaköve a „Zivataros éj a Fertőnél". Érdemes megfigyelni, milyen roppant energiája van a kérdőmondatnak. Amikor lezárja a természet és az emberi lélek nyugodt csendjének harmonikus képsorát, egyben átvezető kapocs is a természet finom szépsége és a félelmet keltő vihar, a lélek merengő nyugalma és a halálfélelem kínja között. Lágyságot és keménységet, mélázó szelídséget és szilaj tombolást választ szét. Olyan szerkezeti csomópont, amelytől egyenlő távolságra kerül a crcscendót indító és a dccrescendót záró csönd és béke. De nemcsak a leírás kellős közepén elhelyezkedő kérdőmondat, hanem a viharnak régi élmények emlékképeire támaszkodó víziója is a már fentebb említett érzelmi váltás jegyében válik teljessé, következetesen ábrázolt folyamattá. Rövid, mellérendelő mondatok aprózzák a képet és érlelik Vajda félelmét. Minden mozgásba kezd, minden változik. A mozgásnak még nincs nagy ereje, csak a képzelet síkján vetül át a természet realitásából fakadó, a költőben tudatosuló veszély változatos képsora. Gyorsan alakuló elemei a jelen és a közeljövő idősávjában vibrálnak: a csillagok egymás után hunynak el, az éj koromsötét lesz, összetornyosulnak a felhők, s „iszonyú kebclökből villámokat szöktetnek elő". Az ok és okozat, a jelenség és a következmény logikai párosításajátszik itt a vízióban, hogy aztán a vészbe jutott költő önmagára vonatkoztassa a jelenséget, s a motívumokat újra a jelen és a jelen idővel is kifejezhető közeljövő síkjára helyezze: „Megjő majd a zápor, és itt mosandja fejemet, ordít a szél, és keresztiihí hidegével, forr a Fertő, s megsüketít morajával" (Nyomatékosítást az első mondatpár jövő idejű állítmányai adnak nekik). A kép fölerősödött és összetett lett: vizualitása, süvítő-átható hidege és süketítő zaja van egyszerre. A természet büszke ereje tombol és a tehetetlen, hitét vesztett, elgyá392