Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 3-4. szám - TANULMÁNYOK - Elek László: Vajda Péter romantikus stílusához (Egy prózavers elemzése)

szinte pórusaival fogja fel és érzékeli a táj gyorsan, vibráló, változékony motívumait. Nem az izgatja, hogy pontos legyen a kép, precíz és élethű a leírás. Csak a táj lelke érdekli, és az, ahogyan az ember a beálló változásokra reagál. Annyi motívumra, annyi elemre figyel csak, amennyi a kontraszt, a végletek között csapongó hangulat megértéséhez és hiteles ábrázolásához szükséges. Ezért tetszik mozaikszerűnek a kép minden színpompája, minden elevensége ellenére is. Vajda képalkotó fantáziáját ugyanis a sokoldalú kontraszt foglalkoztatja. Erre épül fel az általunk vizsgált kis részlet is. Nem egyszerű ellentétről van itt szó. A romantika gazdagon beszőtt, vételeniil árnyalt véglctessége irányítja a párhuzamos motívumokat. Az ember és a természet, az egyéni és az általános következetesen végigvitt ellentétén kívül ott küzd egymással mind a természetben, mind az egyénben a csönd puha szépsége és a vihar vad borzalma, a természet mérhetetlen ereje és a neki kiszolgáltatott ember szánalmas tehetetlensége, a szárnyaló lélek gyönyöre és a beteg test halálfélelme: a félelem és a bizakodás, a döbbenet és a feloldódás, az ijesztő éjszaka és a „rózsamosolyával" közelgő józan hajnal, a rendkívüli és a prózai. A fény és az árnyék, az ég és a föld játszik egymással, mintha minduntalan a tökéletes égi és az elkorcsosult földi kontrasztjára akarna figyelmeztetni velük a nagy élmény bódulatából nehezen ocsúdó költő. Ezt tudatosítja.a záró ellentétpár is majd: „Templomba kell menni... csekély falak közé isten nagy templomábul. Megszólalt az orgona... óh, be más hangát hallottam az éjjel." Igazi panteista szemlélet árad e két képből. Azt hirdetik, isten nem a természet határain túl létezik, hanem maga a természet. Ott kell tisztelni a természetben, az a hely méltó egyedül hozzá. Az a temploma. Fegyverei a „felhőből a vizekig" aláható pusztító villámok tűzszalagjai, orgonáján a lágyan fújó szellő és a fülsiketítő mennydörgés muzsikál. Az ellentét másik ágát: a csatázó természet ijesztő erejét ugyanolyan művészi érzékenységgel ábrázolja Vajda, mint a nyugalom igézetét. A változó idő és hangulat, az átmenet az utolérhetetlenül szép, meghitt csöndből a dübörgő vihar hátborzongató félelméig alig néhány mondat. Vidámság és öröm játszik kergetősdit bennük a vésztjósló zajjal és az idegesítő morajjal. A kijelentő mondatok nyugalma és kényelme a kérdő és felszólító mondatok feszült izgalmával. Lassú, kis mozgást sejtető képek és állítmányok és eszeveszett táncba kezdő, felfokozott erejű mozgalmas igék váltogatják egymást, egyszer szárnyaló örömre, másszor fázós borzongásra kényszerítve a „természet leghívebb gyermekét". Már az indítás is a változásra figyelmeztet. A leszálló este forró és párás. Izzad a test, nem hűsíti a pihenés a tó Balf felé eső partján. Eddig a nyugalom, az idő és a hely mozdulatlansága a döntő. Utána azonban egyszerre megelevenedik a kép. Előbb az ifjú okoz riadalmat vidám fürdésével, önfeledt lubickolásával „a csókdosni siető halak" körében, utána a természet szilaj forgataga jön ellenállhatatlanul, csatázó kedvvel, és menekülésre készteti a hűs hullámokat élvező ifjút. Az ellentét kézzelfogható különbségre int: Azt mondja: tehetetlen porszemek vagyunk a természet indulatai, féktelen erői ellenében. Vajda találó képekben eleveníti meg a változást. A vidám lubickolás élvezetét egy olyan kérdőmondattal töri meg, amellyel a távolról közelítő vihar hangjára figyelmcz390