Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Károly: Emlékeim Sinka Istvánról

Majd egy másik versében: ,,A múló nap szobámba bevilágol. Vártam reá, egész nap lestem a keskeny rést. - A külső világból más ragyogást már elvesztettem. Ülök egymagamban... Semmi fájdalom nem érint már - este van: este. S ha jön: jöhet bíborban a reggel: egy marad csak, ami még óvhat: fáradt, nagy, öreg kezemmel rám takarom a takarómat." Az utolsó években ilyen lemondó és fájdalmasan szomorú gondolatok gyötörték az egyre betegebb költőt. Súlyos betegen én nem láttam. A mogyoródi Kuruc János beszélte el, hogy teljesen megbénult. Csont-bőrré fogyott. Talán harminc kilós sem volt, amikor végső próbálkozásként elvitte Csehszlovákiába a nálunk is ismertté vált csontkovácshoz. Nem lehetett rajta segíteni. 1969 nyarán családommal együtt Bélmegyeren jártam. Június 17-én délután, de inkább úgy estefelé, mert a Nap már jól fahegyen állott, Fáspusztáról jövet véletlenül összefutottunk F. Szőke Gyurival. Már a második szavunkban Sinkát emlegettük. Gyuri elmondta, hogy a legutóbb írt levelére a felesége válaszolt, mert Sinka nem tudta már a tollat se megfogni. Szomorúan topogtunk a cserszádi dűlőút porában, amit valamikor ő is taposott. Szótlanul bámultuk az anyaföldet, s közben a halálra gondoltunk, amelyik mindig korán jön, és minden formájában kegyetlen. Nem sejtettük, hogy Sinka István betegágyán ugyanabban az időben az utolsó óráját éli, hogy nemesen érző szíve utoljára dobbant. Másnap a rádió jelentette: „Hosszú szenvedés után 72 éves korában elhúnyt Sinka István költő és író." Majd megkaptam a család gyászjelentését: SINKA ISTVÁN június 17-én este meghalt. Végakaratának megfelelően csendben, a Farkasréti temetőben június 24-én temettük el. A gyászoló család. 121