Békési Élet, 1976 (11. évfolyam)

1976 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Szilágyi Károly: Emlékeim Sinka Istvánról

Sinkáék lejöttek már a Falunap előtt. A feleségemnek az egészségházban volt egy üresen álló komfortos lakása. Ide szállásoltuk be őket. Étkeztetésüket sorkoszttal oldottuk meg. Ahogy az időm engedte, napjában többször is belátogattam hozzájuk az egészségházba. Szabó Lőrinc, aki sokat bajlódott ebben az időben a gyomrával, rendszerint az ágyban ült. írogatott. Itt írta a Tücsökzene egy részét. Sinka Bodával nagy kirándulásokat tett a tanyavilágban. Csak úgy, vezető nélkül, hiszen jól ismerte a tájat. Sorra látogatták a hajdani ismerősöket. Ha otthon voltak, rendszerint beültek a rendelőbe beszélgetni. Nem zavarták a „Baskírt". Egymás között mindig így nevezték Szabó Lőrincet. Egyik reggel a szövetkezeti irodába Nyeste András egy üveg pálinkával állított be. Letette az asztalra: - Ezt az íróknak hoztam, ha szeretik. - S huncutkásan kacsintott egyet. Én aztán átadtam a pálinkát Sinkáéknak Nyeste András jókívánataival együtt. Délután amikor íyra felkerestem őket, nagy volt a csendesség a házban. Szabó Lőrinc szokásához híven, most is ült az ágyában. Sinka a rendelőben bóbiskolt az asztal mellett. Boda meg aludt egy padon. - Karcsikám, nagy baj van, - mondta Sinka szomorán. - Na ne bolondozzatok! Micsoda ? - kérdem meglepődve. - Hát ez az ügyetlen Boda, ahogy elmentél reggel addig nézegette a pálinkás üveget, míg kicsúszott a kezéből, s az előszoba kövezetén összetört. Meg se tudtuk kóstolni a jó kis pálinkát. Közben Boda is felébredt és ő is bizonygatta a „szerencsétlenséget". Én szentül elhittem, amit mondtak, s nagy részvéttel vigasztaltam őket. A beszélgetést a nyitott ajtón keresztül Szabó Lőrinc is hallotta. Morgott, kuncogott az ágyában, majd kiszólt: - Nehogy elhidd már nekik! Megitták a feneketlen gyomrúak, alighogy elmentél. Azért kornyadoznak most. Hallottad volna csak pár órával ezelőtt őket. Akkora zajjal voltak, hogy semmit sem tudtam tőlük dolgozni. Jót derültünk a tréfán. Elmondtuk Nyeste Andrásnak is, akinek annyira tetszett a csalafintaság, hogy hazaszaladt és egy újabb üveg pálinkát tett az asztalra. Az estéket mindig együtt töltöttük. Közös vacsorákon. Bartha Laciéknál, az orvos Fejes Berciéknél, meg nálunk. Ezeken a vacsorákon még Szabó Lőrinc sem tudott a csábításnak ellenállni. Pedig Sinka, meg Boda váltig óvták volna: - Nem beteg gyomornak való ez. Nehogy egyél belőle, Baskir! Vacsora közben, de főként utána a leggyakoribb beszédtéma a falu eljövendő élete volt. A változó paraszti életformáról, a kulturális felemelkedés lehetőségeiről vitáztunk. Persze elkerülhetetlenül szóba kerültek az irodalmi és politikai élet pletykái is. Itt említem meg, hogy azt tapasztaltam, a kortárs írók és művészek általában egymást nem sokra becsülik. Rám mindig lehangoló és kiábrándító volt, amilyen lekicsinyléssel beszéltek Sinkáék is egymásról, amilyen kitartó gyűlölettel szórták ócsároló vádjaikat a pályatársakra, ahogy számon tartották egymás emberi hibáit és baklövéseit. A bohém természetű Boda Gábor sok-sok kacagtató történetet mesélt el élményeiből. A postapalota szoborcsoportjának a készítéséről. A Szabó Dezsővel kapcsolatos találkozásairól. Boda Gáborral később Bélmegyer részére egy Petőfi-szobrot akartunk készíttetni. Az Uporkávéházban pár ezer forint előleget én ki is fizettem neki sajátomból. Nagyon meg volt akkor szorulva. A tervet és a gipszmodellt el is készítette. A szoborból aztán mégsem lett semmi. Visszatérve a vacsorákhoz, persze poharazgattunk is, így a nóta sem maradhatott cl. Sinka nagyon szerette a népdalt. Csalhatatlan érzékkel tudott különbséget tenni az igazi népdal és a műdal között. Ha a társaság valamelyik tagja, émelygős nótába kezdett, azonnal leintette: - Sas Nácit nem éneklünk! - mondta ilyenkor megmerevedve. 116