Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 3. szám - SZEMLE

lenne más telepes magyar és idegen ajkú népek esetében is hasonló „eredetkutatás". Ezt természetesen már nem, vagy nemcsak a szerzőtől várjuk! Az általánosságokon túlmenően, egyes közlésekkel külön is érdemes foglalkoznunk. Az Orosháziról közölt születés és keresztelés körüli szokások nagyjából megfelelnek az országosaknak; itt is meglepően sok hiedelem maradt fenn. A lakodalom látszólag nem mond újat, ha azonban arra gondolunk, hogy egyik legösszetettebb népszokásunk, mely sok régit megőrzött, ugyanakkor sok újat is befogaddott, nyilvánvaló, hogy itt minden részlet és magának a változásnak a vizsgálata is rendkívül fontos. Érdekes helyi elnevezésnek látszik pl. a mellékkoma, aki nem mellékes személy, mint gondolhatnánk, hanem éppenhogy a vőlegény vagy a menyasszony kísérője, tehát a komák közül a legfontosabb. Különben a lakodalmat illetően érdekes az egyszerűsödés, a szerkezeti átalakulás folyamata, melynek során azonban a magyarokra oly jellemző bőbeszédű ételköszöntők továbbra is szívósan fennmaradtak; ugyancsak tipikus még az étrend is, ellenben a lakodalmi toborzó már egyszerű vőfélyi gúnyolódássá vált. A halál körüli szokások sem kevéssé érdekesek, mint a lakodalmiak, sőt sok szempontból még régiesebbek. Meglepő pl. a halottal adott pénz és egyéb tárgyak szívós fennmaradása, de már a siratás és a halott lakodalmának emléke nagyon elhalványult. (Még ezek között is akad azonban meglepő, eddig kevéssé ismert mozzanat, pl. a jegyesként elhalt sírjába dobott tányér és gyűrű; régies a padmalyos sír; továbbá a halott utolsó útján a szinte mindenkitől való „személyes" elbúcsúzás és hasonlók.) Ugyancsak kiveszett a halotti tor szokása is, melynek valamikori duhajabb hangulatát máig emlegetik. E halotti szokások leírásában a hivatalos és a családi tennivalók épp oly összefonódva jelentkeznek a dolgozatban, mint magában az életben. (Egy, a székely telepesek hatására való utalást azonban bővebben kellett volna kifejteni, így magam sem értem.) A kötetbeli közlések sorrendjében haladva, a kétegyházi románok leányszöktetései már nem annyira rendszerezett és szakszerű leírásból, hanem részben a közlők, részben pedig a Szerző elbeszéléseiből ismerhetők meg. A modern vagyoni és határproblémák egy ősi gyakorlattal való megoldásának jellemző példáit látjuk itt felsorakoztatva. Szívesebben olvastam volna többet is a népi joggyakorlat egy megszégyenítő szokásáról, az ún. zángózásió\, mely nyugaton charivari ncven van számontartva, és a szerző által idézett munkákon kívül még Dömötör Tekla összefoglaló tanulmányából ismeretes.

2 E szokás nálunk elszigetelt jellegű. A Szerző megfigyelése szerint a készülődés a lakodalmához hasonló, és maga az egész szokás is amolyan „ellenlakodalom", így pl. az áldás helyett elhangzik többek között meglepően régies átok is versben és prózában. Az orosházi disznótor leírása hézagpótló és nagyon elgondolkoztató: az elejétől végig elkövetett drasztikus tréfák, „disznólkodások" pl. arra vallanak, hogy egy valamikori komoly „szertartás" visszájára forgatásai lehetnek; de a bölléravatás, a disznó siratásának elítélése, és főként a régi toros vacsorán a férfiak teljes elkülönülése sokat sejtető szokástöredék! A bőséges étkezés, a még bőbeszédűbb köszöntők feltehetően épp oly etnikusak, mint lakodalmi megfelelőik, is. A halott öregasszony ellopása viszont épp ellenkezőleg: szabályos világjáró történet; legújabban már olyan autós turistákról mesélik, akik a kocsi tetején lepelbe burkolva, titokban vinnék haza a holttestet; útközben betérnek egy presszóba, és ezalatt „élelmes" tolvajok a halottat pokrócostul elemelik. Az endrődi háromkirályok-járás a szokás kopottsága miatt már csak vázlatosan került bemutatásra. Hasonló a helyzet a szarvasi szlovákok (ill. utóbb már cigányok) opojimjárásával is. Ez utóbbi szokás a húsvéti ünnepkörből szakadhatott ki; a kérdés eldöntésére azonban összehasonlító adatokat kellene bevonni. A kétegyházi román halottak húsvétja nagyon érdekes, régies szokás, melyhez a falu638