Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - SZEMLE

nagyobb ellenállásra, ellenagitációra, szemléleti összecsapásra is sor került. Több helyen a szószékről tüzeltek az államosítás ellen, máshol a gyermekeket és azok szüleit félemlítették meg. A programtervezet időszerűségét és jogosságát azonban sehol nem lehetett kétségbe vonatni. Ott sem, ahol erőteljesebb volt az ellenállás (Újkígyós, Szarvas, Békéscsaba, Battonya, Vésztő, Mezőberény, Kétegyháza, Kevermes, Doboz). Mindenütt lelkes hívekre, bátor védelmezőkre talált. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy egy elenyészően kis számú ellenzéki csoporttól eltekintve, a megyében mindenki örömmel fogadta az agitációs időszak végeztével az államosítást. A nyílt ellenzék százalékos aránya nem volt rosszabb semmivel sem, mint a megye képviselőcsoportjáé, amelynek 15 tagja közül 13 szavazott az államosítás mellett 2 ellenében a június 16-i országgyűlésen. A két kiadvány hű tükörképe az államosítás megyei harcának. Jól követik az eseményeket, felfigyeltetnek a leglényegesebb mozzanatokra, s helyes kommentárokkal illetik azokat. Reális mondanivalójúak, értékesek. Néhány megállapítást azonban - úgy érzem - tennünk kell velük kapcsolatban. Kezdjük mindjárt a legfontosabbal! A két kiadványt tanulmányozva, joggal vetődik fel bennünk a kérdés, nem lett volna-e szerencsésebb és stílusosabb megoldás, ha egyetlen impozáns kötetben jelenik meg Gácser József és dr. Lovász György elemzése (természetesen a dokumentumgyűjteménnyel együtt), megtoldva az államosítás gyakorlati feladatait irányító és végző Csete József viszszaemlékezéseivel. Nem elsősorban anyagi érdekekre hivatkozva mondjuk ezt. Állítjuk azonban, hogy méltóbb és gazdagabb mondanivalójú kötettel tiszteleghetett volna a nagy történelmi évfordulón Békés megye, oktatásügyünk e nagy mérföldköve előtt ezzel a megoldással. A két elemzés együttes kiadása - a dokumentációs levélanyag hitelességével alátámasztva, újságcikkekkel, szakszervezeti jegyzőkönyvekkel gazdagítva ugyanis feltétlenül nagyobb, fokozottabb élményt, részletekbe menően pontos képet adott volna az államosításról. (Vajon hány ember olvasta el mindkettőt!?) Arról a dialektikus folyamatról, amelynek reális értékeléséhez a történetiség elvének következetes érvényesítése: az előzmények és a távlati eredmények határozott és tudatos megvonása szükséges. Gácser Józsefnek ugyanis, akiről köztudott, mily nagyszerű kutatója és szakavatott ismerője a pedagógiatörténet helyi hagyományainak (lásd a Békési Élet 1974: 3. számát is, melyben az iskolai élet demokratizmusának alakulását vizsgálja), láthatóan az volt a célja, hogy a szöveggyűjteményre irányuljon az olvasói figyelem. Jól érezte, hogy a jegyzőkönyvek, jelentések milyen eleven hatásúak, milyen perdöntő erejűek, menynyire beszédes bizonyságtételek. Éppen ezért csak bizonyos, feleslegesen nem részletező, értelmező-magyarázó gondolatokat, jegyzeteket fűzött hozzájuk egységes keretbe foglalva azokat és lemondott a nagy horderejű agitációs tevékenységet igénylő államosítás történelmi távlatba helyezéséről. Bizonyos, hogy a fent említett összevonással sokat nyert volna a másik kötet is. Ez ugyanis éppen a visszaemlékezések olykor túl szubjektív, történelmi hitelességet, kordokumentumokat, feljegyzéseket, hivatkozásokat, annotációt nélkülöző megfogalmazása miatt nagyon egyenetlen és ellentmondásos. A kései visszaemlékezések „szubjektív én-hangn^me" sokszor vezet túlzásra, önmutogatásra, az egyes kérdések, feladatok aránytalan vizsgálatára, olykor egy-egy fogalom téves értelmezésére és használatára is. Olyan hibákra, amelyek egyrészt erősen aláássák, erősen dezavuálják a velük együtt publikált igényes tudományos 449