Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Benda Kálmán-Wellmann Imre: Emlékezés Szarvason dr. Hanzó Lajosra, halála 10. évfordulóján

kutatására alakult munkaközösségben. így működött közre, Békés megyére vonatkozó forrásanyag avatott feltárásával, a „Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711-1790" c., kollektív erőfeszítéssel létrehozott kötetben közölt értekezések jelentős részének kidolgozásában. Közben már érlelődtek önálló helytörténeti publikációi. Nyilván szülőfalujának hasonló sorsa ösztönözte arra, hogy elsőnek, tágabb kitekintéssel, a Békés megyei szegénység települési mozgalmait vegye vizsgálat alá. Kitűnő érzékkel a tárgyalt időszak legfontosabb társadalmi problémájának: a földkérdésnek kutatását tűzte ezzel napirendre. Egyre nyomasztóbb lett, egyre élesebb ellentétet idézett ugyanis elő a megyében az a paradox helyzet, hogy míg a török időkben rendkívül megritkult települések között néptelen puszták tátongtak, a falvakban s mezővárosokban mind nagyobb számú lett a föld nélkül maradt szegénység. Maga Hanzó Lajos is oly jelentősnek érezte ezt a kérdéscsoportot, hogy később is visszatért rá, még mélyrehatóbban világítva meg azt előbb a dél-alföldi Károlyi-uradalom gazdálkodásáról írt, majd pedig utolsónak, 1964-ben megjelent tanulmányában, mely „A földkérdés alakulása Békés megyében a XIX. század második felében" címmel látott napvilágot. Érdemes röviden nyomon követni, ahogy gondos elemzéssel kimutatta: miért és hogyan lett Békés megyéből Viharsarok, a századforduló földmunkás- és szegényparaszt-mozgalmainak gyújtópontja. Itt a jobbágyföld már a XVIII. század utolsó évtizedeiben fokozódó elaprózódásnak indult. A XIX. században a népesség szaporodása s a nyomasztó adóterhek a helyzetet tovább súlyosbították. A 48-as idők parasztmozgalmai során hiába hangoztatta a szegény nép, hogy a „szabadság föld nélkül mit sem ér", s hogy „régente minden föld a népé volt, most is úgy kelletik lenni". Nagy része a jobbágyfelszabadítás során sem jutott földtulajdonhoz, Békés megye a nagybirtok hazája maradt. A megye vezetőségének már az ötvenes években látnia kellett, hogy a szegénység egész gondolkodása a földkérdés körül forog. S ha a szabadságharcot követő években a földmunkások egy része - igaz, keserves áron - mégis hozzájutott földéhségének valamelyes csillapításához, ez a robottól elesett birtokos urak munkaerőszükségletének volt tulajdonítható. Ök ugyanis kellő tőke hiányában arra fanyalodtak, hogy korábban saját kezelésben tartott földjeiktől, pusztáikból szegődményeseknek, részes bérlőknek, telepítvényeseknek egy-egy darabot engedjenek át használatra, meghatározott munkakötelezettség fejében, sőt olcsó bérért a szegény embernek még fennmaradó munkaerejére is elővételi jogot formálva. Ebben a ledolgozási rendszerben tulajdonképp a bontakozó kapitalizmus idején is a feudális világ élt tovább, s a nagybirtokos nemcsak a szükséges munkaerőt tudta biztosítani ilyenformán, hanem a paraszt véres verejtéke árán a megművelt területet is sikerült kiterjesztenie. A szegény ember, csak hogy földhöz juthasson, a maga kezdetleges eszközeivel gyakran erején felül is vállalta ezeket a súlyos terheket; csak egy rossz évnek kellett jönnie, s máris eladósodás, tönkremenés következett. Így aztán hiába hódított meg új, nehezen feltörhető földet a mezőgazdasági kultúra számára, a parasztkézen maradt földterület nem növekedett. Különösen pedig azért nem, mert a nagybirtokos az 1860-as évek végétől fogva rendszeresen visszavette a kisembereknek átengedett földdarabokat és tőkés bérletet formált belőlük. A szegénység elégedetlenségének, mozgolódásául az lett egyik fő forrása. De még fenyegetőbben növekedett a nincstelenek tömege, kiknek arra sem futotta termelőeszközeiből, hogy szegődményesként, telepítvényesként (főképp dohánykertészként) egy-egy darab földet vállalhassanak. Nekik nem maradt más mint a cselédsors, vagy az sem, csak napszámosmunka, az is egyre korlátozottabban. 394