Békési Élet, 1975 (10. évfolyam)

1975 / 1. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Papp János: A második évtized nyitánya. Gondolatok a tizenegyedik várszínházi évadról

A második évtized nyitánya Gondolatok a tizenegyedik várszínházi évadról PAPP JÁNOS Az utóbbi másfél évtizedben - melyet joggal nevezhetünk a nyári szabadtéri színház reneszánszának - hazánkban is szinte évente kapcsolódnak be újabb és újabb helységek e nagyszabású mozgalomba. Városukat szerető lokálpatrióták, tanácsi vezetők, ötletekben gazdag színházi szakemberek nemes összefogásából nálunk is vár- és kastélyudvarok, utcák és terek, évezredes műemlékek alakulnak át a nyári hónapokban szabadtéri színházzá, tíz- és tízezreknek élményt jelentő bemutatók színterévé. Alapvető követelmény minden ilyen vállalkozás esetében, hogy sajátos hangulatot keltsen, sajátos műfaji profilt alakítson ki, - olyan egyedi és mégis komplex élményt nyújtson, amely csak azon a helyen valósítható meg. Ahol nincsenek meg ezek az adottságok, ott néhány évi útkeresés után - az egyhangúság és érdektelenség miatt abbamaradnak a próbálkozások. A Gyulai Várszínház már kiállta a próbát - kialakította műfaji profilját, megteremtette a helyszínhez igazodó hangulati elemeket - tíz év számos sikere, az évről évre visszatérő törzsközönség, a telt házak jelentik erre a legjobb bizonyítékot. Fontos lépést jelentett a Várszínház történetében az 1970-ben alapított nívódíj létrehozása (az idén Paláncz Ferencnek, Dégi Istvánnak és Szakács Eszternek ítélték), valamint a 10 éves jubileum alkalmából kiírt meghívásos drámapályázat is. Ennek eredményességét a múlt évi nagyszerű Darvas-darab, a Hunyadi igazolta, ezévben pedig egy másik díjnyertes alkotás: Száraz György: A nagyszerű halál című drámája került bemutatásra. A 48-as szabadságharccal kapcsolatos témaválasztás talán hálátlannak tűnik, hiszen erről a problémáról, a politikai és katonai vezetőkről már nem egy nagyszerű színpadi alkotás készült, különböző nézetekkel, értékelésekkel (Illyés Gyula: Fáklyaláng, Németh László: Az áruló stb.) - Száraz György azonban az eddigiektől eltérően új oldalról közelít 1848 nagy kérdéseihez. Az emberek tudatában immár 125 éve szinte gyűjtőnévszerű hősi fogalomként élő „aradi 13 vértanút" kívánja egyedi és emberi közelségbe hozni. Igaz, hogy közülük csak hatot visz színpadra, őket azonban a maguk természetességében, emberi értékeikkel és hibáikkal együtt, ám mégsem deheroizáló módon állítja elénk. Már a szerző műfaji jelölése is: „drámai utójáték egy történelmi tragédiához' rendhagyó megoldást sejtet. Egy és negyedszázad múltán megírni annak a történelmi tragédiának egy epizódját, mely Világosnál kezdődött, s nem sokkal később Aradon fejeződött be, - szép és hálás feladat. Különösen az akkor, ha - mint Száraz György teszi - olyan mozzanatokat, szituációkat ismertet meg a nézővel, melyeket eddig legfeljebb hivatásos történészek ismertek. 140