Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Puja Frigyes: Battonya felszabadulása

Elbeszélés Csak a bakákon nem látszott a zászlóalj-parancsnok gyújtó beszédének hatása. Izzadtak a nehéz sisak alatt, s semmiféle lelkesedést nem mutattak. Az öregebbek többször hallottak már hasonló szónoklatokat, s a vérüket nem mozgatta meg az őrnagy hazafias pátosza. Az újonnan berántott póttartalékosoknak meg máshol járt az eszük, s legtöbben a saját bajukkal törődtek, azon tépelődtek, hogy miből él majd távollétükben a család, az asszony, a gyerekek, s mi lesz, ha soha többé nem térnek viss2a ebből a dicsőségesnek kikiáltott hadjáratból. . . Az őrnagy után Szilágyi-Stand Pál főszolgabíró intézett néhány keresetlen szót az egybegyűltekhez. Nem annyira a katonákhoz beszélt, mint inkább a civilekhez, legalább is abból, amit mondott, erre lehetett következtetni. A főszolgabíró nem a küszöbönálló hadműveletekről szónokolt, hanem arról, hogyan kellene elbánni a belső bitangokkal, azokkal, akiknek most, amikor a haza bajban van, szinte repes a lelkük az örömtől. Az ünnepség java, a búcsúztatás fénypontja, a csapatok elvonulása az egybegyűlt előkelőségek színe előtt ezután következett. A hadosztályparancsnok a zászlóalj törzstisztjei és a községi urak annak rendje és módja szerint elhelyezkedtek a díszemelvényen, miközben a zászlóalj felsorakozott a díszszemléhez. Aztán megkezdődött az elvonulás. Elsőnek a lóvontatású páncéltörő ágyúk robogtak el, majd a géppuskákkal málházott apró lovak. Utána trénszekerek kígyóztak. Fordítva történt, mint ahogy az lenni szokott, a rendezők - bizonyára a maradandóbb hatás kedvéért - utolsónak vonultatták el a századokat. Kissé messzebbről gusztálva gyönyörű volt ez a menet, meg kell hagyni. A századok élén egy-egy daliás tiszt lovagolt, kackiásan ülve meg a fénylő szőrű lovat. Ló és lovas szinte összenőttek ezekben a percekben, s ha egyik-másik ló a levente-zenekar csindarattája miatt ficánkolni is kezdett, gazdája kezében hamar megszelídült. A lovagló századparancsnokok után nyílegyenes sorokban masíroztak a szakaszok. A sisakerdő egyszerre rándult jobbra, minden szem a díszemelvényre szegeződött, a föld csak úgy rengett, a feszes díszlépések súlya alatt. A tiszt urak kemény tekintete a hadosztályparancsnok-vezérőrnagyot vette célba, s csak akkor enyhült meg, amikor túljutott az emelvényen, s a másik oldalon lézengő úrilányokra siklott. Éppen a harmadik század elvonulása tartott, amikor egycsapásra elhallgatott a zene. Az urak zavartan pislogtak a századparancsnokra, nem tudták mire vélni a váratlan fordulatot. A századparancsnok a kardjával tisztelgett az emelvény előtt, majd magasra emelte azt, jelezvén, hogy vezényszóra készül. - Nótát! - bődült el. A zászlóalj parancsnoka összehúzta szemhéját. Elég régen parancsnokolta már Harangozó századost, s megszokhatta extravagáns, a katonai regulát szokszor fel rugó különcködéseit. De most ő sem sejtette mit akar a nótával a keménykobakú ludovikás. A századparancsnok parancsát végre kellett hajtani. Az első szakasz előtt menetelő hadnágy hangosan számolni kezdett. - Egy! Ket-tő! Há-rom! És elkezdődött a nótázás. Szállt a hang az edzett katonatorkokból, hadd lássa mindenki, milyen jókedvvel vonul hadba a battonyai határvadász zászlóalj harmadik százada. 375.