Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)
1974 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Dankó Imre: Sarkad nagy fia: Veress Sándor
tásnak. Naplójegyzeteinek közreadására az ösztökéli, hogy egyesek a 48-49-i szabadságharcról, majd az azt követő emigrációról nem igaz képet festettek. Sajnálkozik afölött, hogy a szabadságharc és az emigráció történetét nem a főszereplők, Kossuth, Görgei, stb. írták meg, akiknek legszélesebb látókörük volt és van az esmények összefüggéseinek tisztázására, hanem a kisemberek, akik sokszor helytelen megvilágításba helyezték az egyes mozzanatokat, saját személyüknek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a ténylegesnél és nem mentesek a káros szubjektivizmustól sem. A bevezetés utolsó mondata jól jellemzi Veress Sándor írói magatartását. „Sajnálom, hogy az emigratió egy némely tagjáról kedvezőleg nem szólhattam; valami nagyon optimista nem vagyok, de irtózom az igazságtalanságtól s amily utálatosnak tartom a Szőllősy-féle feketelelkűséget, épp oly kevéssé tudok hízelegni. 2 3 A következőkben aztán évenkénti csoportosításban adja elő az eseményeket. Az események középpontjában saját maga áll, mindig bő teret hagy benyomásai, észrevételei, a látottakkal vagy hallottakkal kapcsolatos gondolatai kifejtésére. Az 1849-ben történtekkel hét fejezet foglalkozik. Az első a mehádiai táborozást, aztán az utolsó csatát, a menekülést és a lefegyverzést írja le. Ennek a fejezetnek járulékos eleme a Vaskapu és az út leírása Kalafatig. A második fejezet a viddini táborról szól. Szerbe-számbaveszi az emigránsokat, beszámol élelmezésükről, a magyar bankó elértéktelenedéséről, az utólagos kinevezésekről, és a hozzájuk közvetve eljutott osztrák ijesztgetésekről, fenyegetésekről. Az emigráció feje fölött mindig ott lebegett a kiadatás, kiszolgáltatás veszélye. A harmadik fejezet arról szól, hogy ezek ellen a veszélyek ellen hogyan védekeztek. Egyesek renegátok lettek, azaz a törökök közé álltak. Mint például Bem is. Ami miatt azitán Bem és Kossuth között viszály is támadt. Néhányan meggondolták a dolgot és vissza is térték. Ezekről, a viszszatérőkről szól a negyedik fejezet. Nemcsak a kiadatás veszélyeitől féltek, hanem a kolerától is. Többen hajlottak Hauslab osztrák ügynök ajánlataira is. Az ötödik fejezetet Veress Viddinek szenteli. Aprólékosan leírja a várost, a várat. Elálmélkodik elhanyagoltságán, a kóbor kutyákon, az elszaporodott vadgalambokon. Ismerteti a keleti ember tulajdonságait, a jellegzetes intézményeket, mint például a kávéházakat. De alapos megfigyelések alapján ír a török öltözetekről, a nők helyzetéről is. Behatóan ismerteti a leigázott bolgárság életét, életkörülményeit. Az itt elmondottak egészen más megvilágításba helyezik a emigrációt, a magyarok török barátságát, mint ahogy az a köztudatban élt. Veress és az emigráció többsége együttérez a mindenéből kifosztott, szinte állati sorban élő bolgárokkal és szinte szégyenkezik, hogy az elnyomó, kizsákmányoló törökök védelmét élvezi. Ebben a fejezetben ismerteti még a viddini templomokat, a mohamedánok nagy ünnepét, a bajrámot. Az ötödik fejezet a sumeni úttal foglalkozik. Leírja, hogy milyen renddel mentek, előbb a renegátok indultak, utána a többiek. A menetet török katonaság kísérte. Itt gondosan leírja a török lovasság összetételét, fegyverzetét, lovaik tulajdonságait. A hosszú út alatt többnyire bolgároknál szállásolták el őket. Veressnek lehetősége nyílt a bolgároknak a magyarokról való vélekedését kipuhatolni. Mokres faluban is az történt, hogy Veresséket egy bolgár házhoz szállásolták el, akik a magyar vendégeket hamar megszerették. 3* 35
