Békési Élet, 1974 (9. évfolyam)

1974 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Kálmán Gyula: Kemény Gábor, a békéscsabai tanár

„ . . . Sajnos, rövid ideig voltam tanítványa, de mindig a legnagyobb szeretettel gondolok értékes egyéniségére. Mindenkivel szemben segíteni kész humánus, igazságos, magas intelligenciájú, de amellett igen szerény embernek ismertem ... az érettségi csoportképünkön ő is rajta volt, de sajnos nem találom, a második világháború azt is elseperte." (1972. nov.) „Előkerestem felsőkereskedelmi iskolai érettségi bizonyítványomat, 1921. június 18-án francia nyelv- és levelezésből „jeles" eredménnyel érettségiztem, amit dr. Kemény Gábor tanár úr sajátkezűen olvashatóan írt alá. Dr. Kemény tanár úr a negyedik év második felében tanított, akkor jött Békéscsabára . . . Nagyon szerettük őt, megértő, segítő, biztató „jó barát" volt ő. Családlátogatást az én életemben ő végzett először és utoljára. Nekem sok jó tanácsot adott külön is, mert orvos akartam lenni, ami családom akaratával nem egyezett. A legnagyobb hálával és szeretettel tudok emlékezni reá." (1972. december)

1

2 Ilyen volt mint tanár, így emlékeznek növendékei. Búcsú Békéscsabától A békéscsabai tanári munkát gyakran szakította meg a betegség (érhártyagyulladás) amely még a kolozsvári Fellegvár nedves pincéjében - letartóztatása idején - hatalmasodott el. Veszélyben volt látása. Imre és Ditrói professzorok gondos kezelése Szegeden, valamint a gyulai szanatóriumban töltött háromhónapos kényszerpihenő jót tett. Megállapítást nyert, hogy a látás gyengülése a mindenkori idegállapot függvénye. Nehéz szívvel gondolt arra, hogy szembetegsége miatt a betegszabadságot követően, mindössze tizenegy és fél éves közszolgálat után nyugdíjba kell mennie. Kemény Gábor pedagógus lelkületének őszinte feltárulása az a néhány sor, amelyet a Békéscsabától való búcsúra emlékezve az önéletírásban így olvashatunk: „ . . . nagy gyötrelmet okozott nekem az a gondolat, hogy az iskolától előbb rövid időre, később örökre meg kell válnom. Most kezdtem érezni, hogy én egészen pedagógusnak születtem, gyakorlati pedagógusnak, aki az iskolától, a tanulókkal való állandó érintkezésből meríti erejét és életkedvét. Az igazgató engedélyével sűrűn hospitáltam az osztályokban, míg el nem utaztam Békéscsabáról, hogy ne egyszerre kelljen kiürítenem az iskolától való megválás keserű poharát. . . Világosan megéreztem, hogy az én pedagógiai munkám fontosabb része az ifjúsággal való élő kapcsolat, mint a nevelési irodalom. Ez csak ambíció kérdése volt, a másik - elhivatás -."13 Ügy tűnik, hogy a békéscsabai nehéz évek nem voltak alkalmasak alkotó elméleti munkára, publikációra. Ö mégis két jelentős műfordítással gyarapította szellemi kincstárunkat ebben az időben, ahogy keserűen mondja „szinte vakuló szemmel, kenyérkereső munka gyanánt". Egyik Diderot: Rameau unokaöccse amelyet a Dante adott ki (Bp. 1923) - a másik Voltaire: Candide - vagy az optimista világnézet. Ez utóbbi kötetnek a fordítás létrejöttén kívül másik jelentős helyi vonatkozása, hogy mint könyvritkaság - 550 számozott példányban ké220