Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)
1973 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Filadelfi Mihály: A békéscsabai Auróra-kör történetének vázlatos áttekintése
az 1919. február 2-i közgyűlési beszámoló szerint 214 főre emelkedett a taglétszám, ami valamivel magasabb, mint az első időszaké. A polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság létrejötte megteremtette azokat a történelmi föltételeket, amelyek lehetővé tették volna az Auróra számára is, hogy a forradalmi eszmék szócsöve legyen, s ezzel hatékonyan segítse a forradalmi átalakulást. Az Auróra ennek nem tudott eleget tenni, összetétele miatt nem válhatott a csabai proletáriátus harcos szövetségesévé, kívülről szemlélte az eseményeket, s néhány tagját kivéve nem is érdeklődött a marxista tanítások iránt. Südy Ernő: Kísérletek az emberi élet megjavítására c. előadása jelenti a csúcsot e tekintetben, amelyben áttekintést ad hallgatóinak az emberiség történetéről a kapitalizmusig, s többek között ezt mondja: „A marxizmus azt tanítja, hogy a társadalom és a természet jelenségeit megérthessük, azokat öszszefüggésükben kell vizsgálnunk. Hogy megismerhessük korunk forrongásának rugóit, ismernünk kell a múltat. Mindazok a törekvések, melyek a magántulajdon korlátozását és a közösségi életet célozzák — a szocializmus történetét képezik." Az előadás, amelynek teljes szövege fennmaradt, ami szemmel túlhaladottnak tűnik, saját korában azonban — adott körön belül! — mindenképpen progresszívebb szemléletet tükrözött kora polgári történelemszemléleténél, azzal a korláttal persze, hogy az osztályharc nála is valami elvont „általános emberi" küzdelemmé szelídül, s a társadalmi fejlődésben primér szerepet tulajdonít a kultúrának. Ugyancsak ebből a korból érdemes még tartalma miatt külön megemlíteni Südy: Átlagfeletti kultúra c. előadását 1 2, melyben többek között ezeket mondja: „Arról a társadalomról, amely szemünk láttára bomlik szét, s néhol kénköves füstöt eregetve száll le az Orkusba — jót egyáltalán nem mondhatunk. Ma, amikor egy új világ születésének vajúdó perceit éljük, ma, mikor népmilliók kényszerítették ki maguknak egy boldogabb, emberibb megélhetés feltételeit, nagyon időszerű a jövő kultúrájának kialakulásával foglalkozni." A magyar kulturális élettel kapcsolatban azt állítja, hogy „a mi kultúránk csak átlagkultúra, egy sajátos szörnyszülött, mely mindenütt a műveltség pózával lép föl, annak igazi képviselőjéül önmagát tartja." Nem fogalmazza meg ugyan konkrétan, hogy az úgynevezett „történelmi középosztályról" szólnak kritikai megjegyzései, mi azonban így tudjuk csak értékelni szavait. Konkrétabb viszont akkor, amikor a jövővel foglalkozva az iskolák feladatául szabja meg: „Neveljen az iskola az életre... adjon a tudományos kiképzés mellett művészi nevelést is az ifjúságnak, tanítsa meg a szépség szeretetére és a munka megbecsülésére." Az iskola felelősségét azonban eltúlozza, amikor a múltról szólva ezt mondja: „Mert az iskola a közelmúlt gazdasági berendezkedése mellett a leginkább hibás abban, hogy a társadalom óriási rétegének az átlagműveltség a vezetője". Vitatkoznunk kell ezzel azért, mert itt megint valami önmagában való, a körülményekből kiszakított, a konkrét társadalmi viszonyoktól elvonatkoztatott mindenható tényezőként szerepelteti az iskolát, amely e megállapítás szerint egyenrangú tényező lenne a társadalmi rendszer gazdasági alapjával. Békéscsaba jövőjével kapcsolatban optimizmus jellemzi, aminek magyarázata megváltozott politikai viszonyok mellett az is, hogy az addig nagyközségi státuszú település a Károlyi-kormánytól megkapta városi rangját. „Mi 8 513
