Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István: Urakkal-papokkal szembenézve

A kifosztott emberek, ha nem is szervezetünk tagjai, hozzánk jöttek panaszkodni. Hanyec János és felesége sírva jöttek és a férj elmondta: — Tudod öcsém, hadirokkant vagyok. Mégha volna is nehéz kubikmunka, oda nem mehetnék. Nem bírok. Alkalmi napszám munkámból, meg a feleségem ha gazdaasszonynál mos, vagy takarít, abból élünk három kis családunkkal. Mit csináljunk? Ha nem bírjuk kifizetni a párbéradót az egyháznak, elviszik a párnát. — Menjenek, János bácsi, a főpaphoz. — Onnan jövünk. — Mit mondott? — Megszidott és azt mondta: „Ha még arra sem vagytok képesek, hogy az egyháznak párbér adótokat megfizessétek, nem érdemiitek meg, hogy az isten a végpusztulástól megmentsen titeket." Hát most már mit tegyünk Pista? Hová menjünk? Ki hallgat meg minket? És ki segíthet? . . . Társaimból kitört a felháborodás. Büngös Illés öklével az asztalt verte: — Ha nekem ilyet mondana az a pap, kiereszteném a bélit! Az anyjának azt a betyár úris ... Nagy József is bosszúsan mondta: — Ilyesmit nem tűrhetünk. Ha Hanyec Jánosékkal történt, holnap másokkal történhet! Mi az, amit tehetnénk? — Itt, úgy érzem, semmit sem tehetünk — szóltam nyugtatóan — János bácsiéknak ajánlom, menjenek el a főjegyzőhöz. Kérjék meg, segítsen rajtuk. Mondják meg nyugodtan, amit a páp mondott. Ha a főjegyző nem tudna segíteni, holnap jöjjön ide János bácsi, kérvényt írok a Népjóléti Miniszternek, amit majd maguk átírnak és elküldik. Hanyecék elmentek. — Annak a . .. cédahajcsár Vass papnak — tört ki Büngösből megint az indulat. — Mindegy koma — bár mindenki tudja milyen cédaimádó pap — mégis ő a miniszter — „isten jóvoltából". Jól van ez Illés. Hadd tanulják a hívők tisztelni a papot — mondta kesernyés gúnnyal Uhrin Gyurka. — Lehet, néhány kimustrált papi ágyas a Mária képe felé a Biller Irénét állítja! Ki tudja; ha isten akarata nélkül hajunk szála sem görbül, a papminiszter is csak az ő kegyes engedelmével egyesülhet testileg is Irénkével. És talán egy újabb megváltó is születhet! Na ezt csak azért mondtam, mert a templom ajtóban kolduló öregasszonyok már így sumákolnak. Amíg társaim mérgelődtek, visszajött Hanyecz János. — Ahogy mondtam, János bátyám, holnap délfelé jöjjön, akkorra megírom a kérvényt. Alig volt nap, hogy ilyen és hasonló bajokkal ne jelentkeztek volna helyiségünkben családok. És eligazítás nélkül senkit el nem küldhettem. A keresztények felől egyre több hír érkezett. Nem bosszankodtunk. Mindnyájan éreztük, egyszer összemérjük erőnket. Néhány szaktársammal, akik sürgették a nyílt szembeszállást, nem értettem egyet. Ügy gondoltam, csináljuk a magunk dolgát mindig, mindenhol végezzük a már régebben megbeszélt felvilágosító munkát. Addig azonban, amíg a papok nyíltan nem támadnak, csak figyeljük, mire készülnek, hogy váratlanul ne érjen bennünket, ha védekezni kell. Egyelőre próbáljuk meg helyiségünk megtartását. Ha nem lehet, keressünk másikat. Hadd maradjon Gubuznai Pálnak a korcsma. A rideg valóság Legjobban szorított bennünket a nagy munkanélküliségből fenyegető nélkülözés. Szeptember elején már tudtuk: igen sok kubikos családnál a kenyérnek való sincs biztosítva. Hiába szorongattuk a községi elöljáróságot, munkát nem tudott biztosítani. A régi kubikosóknak Barják Lajost és Timár Pált, akit mint bandagazdák, a háború előtt is ismerősek voltak az ármentesítő társulatoknál, elküldtük őket a Hosszúfoki Ármentesítő Társulat békési, — a Sebeskőrösi Ármentesítő Társulat szeghalmi, és a Berettyó Vízszabályozási Társulat szintén szeghalmi kirendeltségéhez. Gondoltuk, valamit megtudnak abból, amit már a múlt ősszel, amikor szintén ott jártak, nyugtatásként emlegettek. 347