Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 2. szám - KÖZMŰVELŐDÉS - Nagy Gyula: Vallomás Orosháza monográfiájáról

és elhatároztam — egyszemélyes múzeum ide, egyszemélyes múzeum oda — évkönyvet fogok szerkeszteni. Alig egy évtized alatt 5 évkönyvünk meg is jelent. Hogy ezek rendre megjelentek, azt egy másik „fülrágásnak" köszönhetem. Azzal nyaggattak, hogy szervezzem meg a Múzeum Baráti Körét. Idők folyamán belépési nyilatkozatot, pöcsétet mellőzve 10—15 kutatót neveltem a különböző szaktudományok számára. Munka közben észrevettem, hogy egy komoly baráti kört csak úgy lehet szervezni és összetartani, ha megvalósítható, de egyben izgató feladatokat tűzünk ki elébük. Így aztán az évkönyveken munkálkodva, pezsgő élet folyt a múzeum körül. Nem kis meghatódottsággal lapozgatom az első évkönyvünk sárguló lapjait. A Beköszöntőből olvasom: ... „A kötetet a múzeum köré csoportosult „Baráti Kör" tagjai állítottik össze lakóhelyükkel, szülővárosukkal kapcsolatos kutatásaik eredményeiből. Könyvünk célja az, hogy a lakóhely alaposabb megismertetésével növelje olvasóiban a magasrendű patriotizmust, drága hazánk szeretetét." A második évkönyvünk előszavában már közelebbi célt is megjelöltünk: „Tanulmányköteteink egyrészt adalékokat szolgáltatnak a majdan megírandó Orosháza és környéke monográfiájához, másrészt a szülőföld alaposabb megismerésén keresztül hazaszeretetre kívánnak nevelni". Akkor még nem gondoltunk arra, hogy mi fogjuk megírni Orosháza monográfiáját. A körülmények azonban sodortak bennünket. Egy megyei származású helytörténetíró egyre-másra írogatta megbízás alapján monográfiáit, igen alacsony színvonalon. Ezért elhatároztuk, hogy kifogjuk a szelet a vitorlából s mi írjuk meg Orosháza történetét. (Nehéz volt a föntieket elmondanom, mert a megelőzött helytörténeti író az egyetlen, aki engem néprajztudósnak titulált könyvében — de ami igaz, az igaz.) Miután a Múzeum Baráti Köre égisze alatt dolgozó és szépen fejlődő kutatókat eddig is én fogtam össze, el is dőlt, hogy ki legyen a monográfia szerkesztője. Nos, így csöppentem bele a szerkesztői székbe, de mentségemre szolgáljon, nem is tudtam, hogy mi vár rám. A munkatársak körét ki kellett bővíteni. Nem is volt nehéz a városunkból elszármazott tudósokat, kutatókat megnyerni, így többek között Darvas József írót, a Magyar írók Szövetségének elnökét, dr. Sós József egyetemi tanárt, a budapesti Orvosegyetem rektorát, dr. Kiss Istvánt, a szegedi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanárát. De városunkkal valamilyen formában kapcsolatban álló, nem orosházi származású kutatók is szívesen közénk álltak: így többek között dr. Bálint Sándor szegedi egyetemi tanár, dr. Györffy György budapesti történész. (Bocsánatot kell kérnem azoktól a munkatársaktól, akiknek a neveit most nem soroltam föl.) Egyik fiatal munkatársunk a megmondhatója, hogy szombat délutánonként milyen jóízűen tervezgettünk, amikor ő az akkori munkahelyéről — a szegedi levéltárból —- jött haza az édesanyjához. Bizony, még az ebédről is elfeledkeztünk (néha ugyan volt a fiókban néhány pékkifli, amelyen testvériesen megosztozkodtunk). így aztán lassan-lassan kialakultak a monográfia körvonalai. A feladat olyan hatalmas volt, hogy a munkatársak számát szaporítani kellett. Már nem emlékszem, kinek jutott az eszébe: ha nincs elegendő munkatárs, nevelni kell. Utólag is nagyon életrevalónak tartottam azt, hogyan oldottuk meg ezt a kérdést. Három Mihály keresztnevű barátomban sikerült 296