Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)

1973 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Miklya Jenő: Emlékezés Kónya Lajosra, Szeghalom felszabadulásának krónikására

szerettem." Betegségében ismét dr. Varga Géza vizsgálata nyugtatta meg: Nem túl veszélyes a kór! Szeghalmon dr. Szilágyi orvos kezeli Varga Géza útmutatására. Erősödni, meggyógyulni! Ez a gondolat vezérli, amikor ismét berendezkednek a „szélső" szobában. Festeget, csinosítja fészküket. A helyi értelmiséggel nem tud megbarátkozni. Fülöp Károly tanárral is csak a felszabadulás után melegszik fel, amikor az a katonai szolgálatból hazatér. Míg Sopronban a jóbarátok és ismerősök körében feloldódik, itt nem találja a helyét, így ír: „Nem éltünk „társadalmi" életet a szó szokásos értelmében. Néhány hónapja ismerkedtem meg igazán a faluval, barátom sincs még! Nem tartozom a helybeli iskolák tantestületébe, egy-két idősebb tanítót ismerek csak, velük nem tudok mit kezdeni. Juhos tanár (Kecskés József; Miklya Jenő megjegyz.) magyar-szakos a gimnáziumban — ugyan szívesen elbeszélget velem, de nemrégiben mikor megnősült, s körülhordozta a feleségét, itt mentek el a ház előtt, be nem tértek volna".

6 Nem találta meg a kapcsolatot a falu szegényeivel sem: „Olykor az emberpiacot is láttam. Korántsem hittem, hogy népdalokkal lehet segíteni a Gyehenna, Koplaló és Üj telep nevű szegény külterületek lakóin. Már nevüket is félelmetesnek éreztem, bár az ott élő emberek közül senkit sem ismertem még személyesen. Pedig de sokszor elnéztem őket a piacon, az utcákon, viskóik kapujában! Feketék, borostásak, komorak és oly rongyosak voltak, mint talán sehol. Csak a szemük villogott, olykor ellenséges fényeket lobbantva. Néha úgy éreztem, hogy e tekintetek nékem is szólnak, s szerettem volna megmondani nekik, hogy tévednek, hogy semmi közöm azokhoz, akik sorsukat okozzák, az ő pártjukon vagyok mindenütt, ahol valamit is lehet tenni értük, iskolában, hadseregnél, bányában . . ."' „Igazságérzetem oly erős volt, hogy ezekre a komor, nehéz életű emberekre szinte felfelé néztem. Emberség és magyarság dolgában egyaránt bennük láttam a jövőt s nem azokban, akikhez engem is számítottak"

8 1944. szeptembere halló-közeibe hozza a front rettenetesen borzalmas hangjait, félelmét és a propaganda által szított rémhíreit. Megkezdődik a faluban is a menekülési láz, melynek céltalanságát és hiábavalóságát nem lehet elhitetni a helyi lakosság egy részével. Rémhírekkel alátámasztott mesékkel és borzalmakkal ijesztgették egymást. Majd szeptember végén megjelenik a kiürítési parancs, mely izgalomba hozta Kónya Lajosékat is, de másnap visszavonják. A menekülők áradata pedig özönlik keletről. A fél falu az utcán ténfereg s köztük a költő is. Szomorúan szemléli ő is a kocsi-karavánokat, s közöttük talál egy-egy ismerőst is. Néha őt is „meglegyinti" a vágy: menni, menni, a hegyek közé, az erdő rengetegeibe, a szülők és a testvérek közé, ahol talán könnyeb átvészelni a megpróbáltatásokat. De végül is az ész felülkerekedik a tömegvonzáson, a szülőföld iránti ösztönös vonzáson: „Itt jobb lesz, hamarabb túl leszünk rajta!"'' A lakásban ő az egyedüli férfi. Apósa a fronton, két sógora hadimunkán. A család, majd a környék lakói is az udvaron álló iskolaépület alatti pince oltalmában bíznak. Kónya Lajos készíti elő a pincét, hogy az biztonságot adjon a nehéz órákra. Október 6-án, amikor a megye nagy része már a szovjet csapatok kezén volt, a megye északi részén 2—3 község még nem szabadult föl. De 6-án éjjel Szeghalom is „sorra került". Még 6-án délután, amikor a község határában északon és keleten már a szovjet hadsereg kötelékei vetették meg lábaikat, Kónya Lajos a ref. templom oldalához ment nézelődni: „Verebek csiripeltek a zsaluk között, az óra fél ötöt mutatott. Aztán ütötte is az időt, szapora vékony és lusta, vastag harangütésekkel. Kopottan, zömöken állt az öreg torony, árván, elhagyatottan és gyámoltalanul a haragos ég alatt, elnémult zsoltárok szomorú dallamaira emlékezve, mint egy elaggott ember, aki halni készül. — Törvény, jog, erkölcs, vallás — egy egész világ dől most romba s születik újjá. Vajon fájdalmas lesz-e? Magára talál-e ez az elesett, szegény nép?"

1

0 A szabadulás hajnala ím, a felszabadulás krónikája kivonatosan: „... Nemigen volt alvás azon az éjszakán. Először távoli, tompa huppanások hallatszottak, majd egyre élesebben csattantak a gránátok. Mindenki behúzta a nyakát, kicsire akart zsugorodni, elbújni a veszélyek elől... A géppuskák mind élénkebben kelepeltek, rettenetes poll* 16