Békési Élet, 1973 (8. évfolyam)
1973 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Czeglédi Imre: A gyulai kovács-kerékgyártó-bognár céh vándorlegény-protokollumának elemzése (1803-1872)
vonzotta a távoli megyék legényeit Gyulára, tipikus volt-e ez a vonzási körzet, volt-e benne valami különös. A felsorolt megyék közül Bács, Csongrád és Pest megye céhes ipara fejlettebb volt a Békés megyeinél, a többieké vagy azonos szinten állt, vagy elmaradottabb volt. A fejlettségi szint tehát a vándorlás irányát alig befolyásolta, legalább is a gyulai adatokból ítélve. Megváltozott a helyzet a szabadságharc után. A második térkép szemléltetően bizonyítja a vonzási körzet szűkülését. Békés megyén kívül mindössze öt megyéből mutatható ki tíznél több legény, s abszolút számokban is kevesebb az átlaguk: 28 legény. (A hat megye: Békés 217, Arad 49, Bihar 35, Csongrád 32, Szabolcs 13, Heves 11.) Egyedül Arad megyéből jöttek többen, mint az előző időszakban (34 helyett 49), ugyanakkor eltűnnek olyan fejlett területek, mint Bács és Pest megye, jelentéktelenné válik a Heves megyeiek száma is. Az intenzív vonzási körzet 80—100 kilométer. (Szabolcs és Heves megyék további jelenléte azzal magyarázható, hogy ezek a megyék akkor közelebb estek Békés megyéhez.) De csökkent az érintett megyék száma is: mindössze 33 megyéből mutatható ki vándorlegény, külföldről pedig egyetlen egy (Lengyelországból). A céhes ipar hanyatlásáról van itt szó? Abszolút számokban nem. Békés megyéből még szaporodott is a legények száma: 176-ról 217-re. l s Ugyanígy a Gyulától néhány kilométerre fekvő Arad megyéből is. Az általános fejlődés egyébként is megkövetelte az iparosok számának növekedését, míg megfelelő gyáripar nem pótolja a kézműipart. S mint ahogy gyarapodott Békés megyében, nyilván másutt is ez történt. Sokkal inkább Gyula jelentőségének csökkenésében kell keresnünk a hanyatlást. A céhszabályok lazulása lehetővé tette a legényeknek, hogy egy részüket felmentsék a vándorlási kötelezettség alól. Nem kétséges tehát, hogy más városok céhei is a vándorlegények számának csökkenéséről számolnának be. Valószínűleg hozzájárul a vándorlási körzet szűküléséhez az, hogy a szabadságharc után megmegújuló szigorral feltételekhez kötötték a vándorláshoz szükséges útlevelek kiadását. Csak ezzel magyarázható, hogy 1849 után olyan megyék, amelyek az előbbi időszakban jelentős számban képviseltették magukat, most szinte teljesen eltűnnek a protokollumból. Ugyanakkor a gyulai kézműipar viszonylagos visszafejlődésével is számolhatunk itt. (Amit egyébként a helytörténeti munkák is bizonyítanak.) Még mindig jelentős számban jönnek legények a kevésbé fejlett Békésről (15 helyett 23), Szarvasról (11 helyett 22), az intenzív fejlődésnek indult Csabáról jött legények száma 30-ról 18-ra csökkent. Gyuláról nagyjából azonos számú legényt jegyeztek be, de számszerűen itt is gyarapodás van, hiszen Gyulavárit nyugodtan számíthatjuk Gyulához, s itt óriási a változás: 1-ről 27-re emelkedett a községből származó legények száma. Ez a változás a község életében nyilvánvalóan a jobbágyfelszabadítással magyarázható. A felszabadult gyulaváriak közvetlenül kihasználhatták Gyula közelségét, hiszen aligha feltételezhetjük, hogy ez a jelentős számú legény a község igényeinek kielégítését szolgálta volna. Ezek Gyulán dolgoztak, nem Gyulaváriban. Dolgozatom elején a protokollumban bejegyzett legények számának összehasonlításakor még csak azt a következtetést vonhattuk le, hogy a szabadságharc előtti évi átlag az elnyomatás korában 28-ról 25-re csökken, így némi stagnálás következett be a gyulai céh életében. A céh hatókörzetének vizsgálata mutatta csak ki igazán, hogy ez az egy helyben maradás alapos visszafejlődést jelentett. Egykori monopolhelyzetét elvesztve megosztotta helyét a területen kialakult más céhekkel. Hogy azonban a gyulai kovács—kerékgyártó—bognár céh s általában a város céheinek jelentősége mi volt az alföldi céhes időszak fénykorában, azt csak más gyulai céhek, illetve más települések céheinek hasonló vizsgálatával, az eredmények összehasonlításával mutathatnánk ki megközelítő pontossággal. JEGYZETEK 1. Scherer Ferenc: Gyula város története. Gyula, 1938. I. köt. 2. Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon. (1686— 1848) Bp. 1967. 222. 126
