Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 2. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István. Az 1922-es választások előcsatározásai Endrődön és a földmunkásmozgalom

— Na, ha már ennyire tisztán látjuk egymást, minden további szó felesleges volna. — Még egy-két szó, fiatal barátom. Éppen annak értelmében, amit nem mondtam, mégis megértett, kérem jöjjön velünk Szeghalomra. Ha már annyit megtudott a ki nem mondottamból, azt is tudja, miért fontos ez a kérésem. Nyilván társaim is megértették, mi a fontos Vörös Jánosnak, mert hogy rájuk tekintettem, mosolyogtak. Megsérteni nem akartam Vöröst. Nyugalomra intőn mondtam: — Sejtem. Én azonban nemcsak én vagyok, hanem szaktársaimmal és minden velünk egyetértő városi dolgozóval együtt: mi vagyunk! Ha én nem azt tenném, amit mi egyenként is akarunk, nem lehetnék a mi részünkre hatékony tényező, úgy mint ő és ők. — mutattam Nagy Józsefre és a többi szaktársamra. — Bár én maradnék, de a mi közösségünknek már csak egy olyan személy, amilyenekből még millió számra vannak, akiket nem a közösségi tudat és a valóság ismerete, hanem az egyéni tudat nélküli hit és érzelem vezet. Ebből következik: én most a választás idején is csak azt teszem, amit mi tudatosan, a valóságos helyzet követelményeként szükségesnek érzünk, még azok részére is, akik csak egyéni, pillanatnyi hasznukat vélik elérni! — Na, Vörös barátom! Gondolkodjon majd e rövid beszélgetésünk értelmén. Mi gondolkodunk kérésén. Vörös maga elé nézett, majd halkan társainak szólt: — Mehetünk. — Nem. Mi még maradunk — szólt az egyik gyomai. — Ej öcsém, öcsém ... Hát jó ... — Elment Vörös, két társa maradt. — Hány ilyen és hasonló ember fut most az országban —szólt Nagy József Vörös után legyintve. — Igaza van, barátom — hagyta jóvá a nyomdai tisztviselő. Mi, a nyomdászok, amíg nem tudtuk, lesz-e szocdem jelölt, tényleg úgy gondoltuk, ha már szavazni muszáj, inkább olyanra adjuk a voksot, akinek legkisebb az esélye. Ne vádolhassuk magunkat, hogy mandátumhoz segítettük a grófot és egyéb elnyomót kisgazda programmal, vagy más olyan párt akarnokát, akitől mi eredményt nem várhatunk. Na, amikor így töprengtünk, lepett meg bennünket Vörös dr. Makaival. A helyzetet bonyolítja, hogy mivel akkor nem mondtunk nemet, se mi, se a földmunkások, Makai ránk is számítva indult. Ezt Vörössel nem tudjuk megértetni, tehát Makainak kellene megmondani. Jó lenne, ha ezt az endrődiek tennék ... — Ügy gondolja barátom, menjünk Szeghalomra' és amikor tán Vörös ízleltetné Makaival a vágyott édes ízt, mi akkor cseppentsük bele a nem remélt keserűséget? — kérdezte Uhrin György. -Ügy. — A gyomaiak miért nem tehetnék ezt? — Ennek oka van ... — Gyomai barátunk társára nézett. Az nembánom-szerűen billentette félre fejét. — Na akkorhát mindegy ... Ha köztünk marad, megmondom. — Értem — mondtam biztató mosollyal. — Amit kivinni nem kell, köztünk marad. Ha bizalommal vannak irántunk, mi nem élünk vissza bizalmunkkal. Mondja meg, mi az, ami magukat fékezi érzésük nyilvánításában? — Na e mán érdekes agitáció — nevetett Uhrin György. — De nyilván még minket is meggyőzhetnek — és közelebb igazodott. Közelebb húzódtak szaktársaim is. Gyomai barátaink kissé feszélyezve érezték magukat. Biztatásomra azonban folytatta: — Kissé kellemetlen helyzetbe jutottunk. Pálka alszolgabíró Makai ügyvéddel jóbaráti, vagy tán rokoni viszonyban is van. Tehát Pálka, Makai, Vörös és mi ketten voltunk együtt, mikor elhatároztuk Makai jelölését. — Értem. Nem akarnak Pálkával ellentétbe kerülni. — Igen. — Na szaktársak, segítünk a gyomai elvtársaknak? — Segítünk! — szólt Nagy József. — Nem csak nekik magunk meg a szocdem pártnak is segítünk. — Jól van. Ránk már ferde szemmel néz Pálka. De mi ezt régen tudjuk. Tudja meg ő is, hogy mi érzésünket ha kell, szembe mondjuk — mondta Uhrin György. 340