Békési Élet, 1972 (7. évfolyam)

1972 / 1. szám - TÉNYEK, DOKUMENTUMOK, EMLÉKEK - Hunya István: A földmunkásmozgalom ateista nevelő szerepéről

A Hármas-Kőrös hullámtere se volt talán soha ilyen tiszta, összeszedett a szegénység minden gazt, ami a katlanban elégett. A legszerencsésebbek, akik valamelyik gazda földje végén vagy tanyája környékén az akácfák gallyazását harmad-vagy negyedrész gallyért megkapta, az pedig veszélyes munka... Helyzetem a családban, mint még nőtlen emberé valamivel könnyebb, mint a családot alapító korombelieké. Négyen dolgoztunk, ha volt munka. Aratással, csépléssel, részes kukoricával, répaszedés és egyéb alkalmi munkával annyit beszereztünk a múlt évben, szerényen éltünk belőle, bár még kilencen voltunk a családban, egy szobában. Agrárproletár társaim nehéz helyzete még inkább megerősítette elhatározásom: nem alapítok családot, amíg nem változik a helyzet. Két nagy néptől vártam Európában változást: az orosz forradalom végleges győzelmének hatásától — ebben nem csalódtam —, és a német munkásság igen komoly sztrájkmozgalmától. A magyar munkásság bérharcai is táplálták reményem. Szüleim ismerték szándékom. Nem is említették a nősülést. Apám, mint régi olvasóköri vezető, csendesen, a maga módján örült tevékenykedésemnek. Anyám, amióta a csendőrök otthon megpofoztak, néha megkérdezte: „— Nem lesz bajod, hogy úgy szembe helyezkedel a nagy Kovácsokkal meg tán más urakkal, fiam?" Anyámat könnyű volt meggyőzni arról, hogy ezt csinálni kell. Apám ilyesmit nem kérdezett, ö a század elején néhány komoly aratósztrájkban vett részt. Várkonyi István képviselőjelöltsége idején pedig az ellenjelölt híveivel ütköztek össze. Tehát gyakorlatból ismerte a politikai és a bérharcot. Ö csak óvatosságra intett... A mozgalom fejlesztésével és a nagy munkanélküliségből eredő sokféle tennivalóval volt éppen elég bajom. Megértettem, hiszen az eddigi tények érthetően bizonyították, hogy legtöbb olyan tevékenységemmel, amellyel embertársaimnak segítettem, magamnak ártottam. Néhány tény mutatta ezt. De már nem tehettem mást csak azt, amit 1917-ben a Nagy Októberi Forradalom megértetett velem: harcolni a kizsákmányolás, a jogtiprás minden formája ellen! Ez a tudat határozottabbá, makacsabbá erősödött bennem. Elbizakodottá, önmagam túlbecsülésévé azonban még nem vált. Megértettem: amit a mozgalomban tettem, csak azért tehettem, mert proletár társaim is kívánták és segítettek. De éppen abból eredt az, hogy közös ügyünk érdekében minél többen és biztatóbban segítettek, annál több lett a személyes ellenségem azok közül, akik vagyonukat, hivatalukat, lelki üdvösségüket féltették a mozgalom erősödésétől. Ezek az egyéni érdekből, vagy a vallás mákonyától elkábultak elhitettek magukkal: ha én nem volnék Endrődön, a nyomorba kényszerített agrárproletárok nem követelőznének, nem szervezkednének a társadalmi rendszer „újra felforgatására". Nem néznének olyan ferde szemmel azokra, akiknek jobb ruhájuk van é3 simább az arcuk. „Igen akkor ha kellene egy-két napi munkára valamelyik és szól az ember, nem azt kérdezi, mit fizet, hanem csak azt, mikor menjek" — így vélekedett néhány olyan elámított kisgazda is akinek soha sem kellett idénymunkaerő, inkább az volt a baja, hogy saját fiának sem kapott a gazdagabbnál munkát. A papok is, fanatikus híveik is próbálgatták felém nyújtogatni fullánkjukat. Én voltam az oka, hogy a szervezetben levő agrárproletárok nem a templomba mennek ájtatos imával kérni istent, hogy segítsen sanyarú helyzetükön: „Az isten tűr, de nem felejt...!" Titokban nem maradt semmi. Volt engem megértő a gazdagok között is néhány, a vallásosak közül pedig szép számban olyanok, akik minden ellenem való áskálódást elmondtak. Megértettem a gazdagok, hivatalnokok gyűlöletét. Ha nem kiabáltunk is nyíltan ellenük, szervezkedésünk mégis ellenük és az államhatalmi szervezetek ellen irányuló és a papság erkölcstelen butítása ellen. A papsággal azonban nyíltan még nem akartam szembe szállni. Volt néhány megértő, mondhatom barátom az egyházi tanítók között is: Csáki Béla, Orbók János, akik még a gyerekkorból mint tanítóim ismertek, Hunya Lajos, aki korombeli és igen jól megértettük egymást a tantestületek igazgatójával, a község Bence bácsijával. Ezekkel, ha olyan helyen találkoztunk, ahol nem látott pap, vagy fanatikus hívő, beszélgettünk. Tőlük tudtam: a főpapot gyűlölik, de félnek is tőle, durva. Ügy akar velük bánni, mint a gyerekkel. Megmondta nekik: akinek nem tetszik a tiszteletadás, amit tőlük elvár, az mehet. Kénytelenek minden gorombaságot tűrni. Nincs hová menniük. 154