Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Tábori György: Tótkomlós állattartása

jól lecsutakolták, utána vakar óval (cesadlo) végig vakarták, hogy a por és a kihulló szőr lejöjjön róla. Majd a kefével (kefa) fényesre kefélték szőrét, végül egy szűrdarabbal (hunienka) letörölték. Némelyik ló bőre nem állta az erős vakarót, az ilyet koksz darabbal vakarták. A húgylé elvezetésére a hídlás (podmosfina) szolgált. A lovak hátsó lába alatt egy 20—30 cm mély és 30—40 cm széles árok húzódott, amely deszkával volt befedve. A húgylé az almon keresztül a fedődeszkák közein lecsurgott az árokba, amely a falon keresztül egy nyíláson át a szabadba vezetett. A nyári jászlon kevesebbet törődtek a gondozásukkal, pedig jobban szenvedtek a legyek bántalmazásaitól, mint az istállóban. Az istállóban volt a lószerszám helye, ott álltak a tisztítóeszközök, továbbá a vasvilla, a lapát. A béres ruhái is, kisgazdánál a falbavert facövekre akasztva, nagygazdánál a szénatartó gerendájába vert vasszegre téve. A falra felakasztott kicsi polcon vagy a vakablakban tartották az állat gyógyításához nélkülözhetetlen eszközöket: ott állt nyűrothadás ellen a nyúlháj, a pata és csűd felpálásának gyógyítására egy fazékban fokhagyma és só híg keveréke, amivel lemosták a beteg részt és utána kékkőporral behintették. A tanyán tartott lónak nem elég a tanya körüli legelés, hogy jó erőben legyen, táplálásáról másképpen is gondoskodni kellett. Mivel a község határában, de a tanyák körül sem voltak rétek, ahol nagyobb mennyiségű széna termett volna, azért a takarmányt minden lótartónak magának kellett megtermelnie, szálas és szemestakarmány formájában. Az árpaszalma (jacmenovo seno) és a zabszalma (ovoz) a legjobb takarmány, a búzaszalma (slama) már gyengébb. Rozsot csak keveset termeltek takarmánynak, muhart és lucernát (d'efelina) is csak kis mértékben, a jószág eleségének megjavítása céljából. A törek (zrapke) és a polyva (pleva), takarmányrépával (repa) keverve, a pác (miesanina), a ló egyik legfontosabb tápláléka. A pácot ősszel tökkel, télen takarmányrépával, nyáron szecskázott lucernával adták, amit mindig előző napon készítettek el, hogy megfülledjen, úgy kissé savanykás ízt kapott. Hátaskosárban (chrptoví kos) vitték a jászolhoz. Abrakul zabot vagy kukoricát, külön vagy vegyítve, kukoricadarát répával vagy tökkel keverve adtak. A ló napi háromszori etetése mindig azonos időben történt, különben az étvágya elromlott — mondta Paulik János gazda. A reggeli etetés kora hajnalban négykor kezdődött. Pácot, abrakot (obrok) után szénát (seno) vagy kukoricaszárat (kukuríca) kapott, fél hatkor megitattak. Etetés közben tisztították és almoztak alája. Utána pihent a jószág. A déli etetés ideje 11 órakor kezdődött. Az eleség ugyanaz, ami reggel volt. Az esteli etetés 6—8 óra között történt, olyankor nem adtak pácot, csak abrakot és szénát. Éjjelre egy-másfél kéve kukoricaszárat vagy két-három villára való árpaszalmát dobtak eléje a jászolba, ahol a jászol fölött saroglya (rebrík) volt abba. A nyári takarmányozás annyiban tért el a télitől, hogy sem pácot, sem kukoricaszárat nem adtak, hanem levágott kalászost, zölden vagy széna alakjában. A tavaszi árpát és zabot zölden vagy szárazon szénanak nevezik és adják a ló elé, de sokszor lucernával megjavítva. A lovat a legsokoldalúbban dolgoztatták. Amíg szekér elé ökröket, a kocsi elé mindig lovat fogtak. A mezőgazdaságban szántáshoz, boronáláshoz, henger és vetőgép elé fogva, kukoricatöltögetéshez, a szárazmalmok idejében a malom hajtásához fogták be őket. Amelyik gazdának a lovai nem értek rá <468