Békési Élet, 1971 (6. évfolyam)

1971 / 3. szám - Tábori György: Tótkomlós állattartása

található.

5 Az 1850-es évek elejéről tudjuk, hogy a község mind a Felvégi, mind az Alvégi legelőre gulyásokat (kraviar), kanászokat (kanás) és malacosokat fogadott fel (2. kép). A bérletek megszűnte után a szentetornyai pusztáról az ökörcsordát és a tinógulyát a község által részletekben megvásárolt kaszaperi legelőre vitték. Az 1872. évben a gulyást már a kaszaperi gulyához fogadták fel. A ménest a községgel határos székegyházi pusztára — Kiskomlósra — hajtották, és a csikóst 1856-ban már oda fogadják. Bár egy kisebb számú ménes 1875-től Kaszaperen is volt, mert a gulyás abban az évben lovakat is őrzött.

6 és még az 1930-as évek táján is legelt ott pár öreg ló az ökrök, tinók és üszők között. A legelők megszűnésével és szántónak való feltörésével Tótkomlóson is megindult a parasztság nagyarányú rétegződése, egyrészt a kisszámú gazdagparasztság irányába, másrészt a nagylétszámú, de kicsi földdel és kevés állattal rendelkező parasztság vagy éppen a nincstelen zsellérség rétege felé. A falut körülvevő közlegelő megszűnte nagy csapás volt az amúgy is erősen gyengülő állattartásra: „Ahol előbb a gulyás és juhászbojtár furulyájának és a nyáj andalító kolompjának hangját az alkonyi szellő hordta szét a tájon, most már az eke után ballagó szántóvető füttye és állandó társának, a pacsirtának kedves éneke hangzott. Komlós határából, az utakat kivéve nem maradt egy talpalatnyi föld sem felszántatlan, bevetetlen. A tizedrésznyire leapadt gulyák, ménesek a Kaszaperen vett birtok egyrészére, vagy pedig a székegyházi puszta legelőnek fenntartott részére szorítkoztak. Az így leolvadt marhaállomány az 1861—62. évben pusztító marhavész következtében még kisebbre apadt le annyira, hogy azok a gazdák, akiknek 4 ökre és egy-két tehene volt, nagygazda számba mentek. Erre következett még az 1863. évi nagy aszály és ínség.. ."

7 Ezek a csapások a végét jelentették az egy évszázadnál tavább tartó virágzó állattartásnak. A falut körülvevő közlegelő felosztása és az aklok lerombolása után a megmaradt jószág a 650 holdas kaszaperi és az ezer holdnyi kiskomlósi pusztára szorult. A kaszaperi legelőn, amely kicsi területe miatt pusztának már nem volt mondható, 1 holdra két lábasjószág legeltetése volt megengedve, de a legelő jobb kihasználása miatt 400 darabnál többet sohasem engedtek rá. A 19. század végéig főleg ökröket és tinókat tartottak ott, az időjárástól függően májustól novemberig, mert a ki- és behajtás rendjét egyedül az időjárás szabályozta. A 19—20. század fordulójától, amikor az ökrök tartása a községben nagyon mecsappant, a három évesnél nem idősebb tinók között megfért a még meglevő 20—30 ökör, de már üszőket és meddő teheneket is hajtottak oda, közöttük 3—4 bikával. A ökröket a nyári mezőgazdasági munkák idején a gazdák hazahajtották, de a pásztorokat úgy fogadták, hogv a hordási idő alatt is kötelesek legeltetni. Mivel a hordási időben kevés ökör maradt Kaszaperen, a csordások egymásközt, megegyeztek, hogy csak egy marad az állatokkal, a többi aratási munkát vállal. A tinóknak, majd később az üszőknek karám, állás (akov) készült, ahová behajtották azokat éjszakára. A karám körülbelül 100 méter átmérőjű, fakorláttal körülvett térség volt. A fakorlát mentén belülről a föld le volt mélyítve 1 méter mélyre és a fölös földet a korlát másik oldalán gátnak emelték. így megakadályozták, hogy a jószág kiugorjon a karámból. Az üszők karámjának végébe az 1900-as évek elején egy fedeles állást is építettek, amelytől 50 lépésnyire volt a gulyások kuny<460