Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - Dr. Krupa András: Negyedi káposztatermesztők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen

ták. Az utóbbi időben zsarabulóval hosszában és keresztbe is felporhanyították a földet, s kézikapával csak a káposzta töve körül. Óvatosan, vigyázva kapáltak, mert a vékony, gyenge szár nagyon törékeny volt. Az első kapállás Medárd napja táján következett be, lehetőleg eső után. Másodszorra — amikor kicsit borúnnyi kezdett, úgy augusztus elején, a szénagyűjtés idején. Míg harmatos volt a széna, nem gyűjthették, tehát nyugodtan kapálhattak. Ha esős az időjárás, a második kapálás is veszélybe került, mert a dúsan fejlődő levelek akkorára nőnek, mint a lapulevelek, belepik a földet, hozzájuk sem lehet érni, mert ha az alsó leveleket megbolygatták, tönkretehették az egész káposztafejet, s kiszáradt. A harmadik kapálásra sem került rendszerint sor. Ha begyomosodott, kézzel húzgálták ki a gazt. Érés A káposzta augusztus végére, szeptember elejére kezdett beérni. Elsősorban a balinkai fajta. Mindenegyes gazda végignézte a káposztásföldjét, kivágta a korábban érő fejeket, nehogy később rothadásnak induljanak, vagy eső következtében kidurrogjanak. Ezeket piarcra vitték: A vagonszállítás megindulása előtt is ellátták a várost, a katonaságot, a kórházakat. A negyedi őszi káposzta érésének ideje október, de elhúzódhat mindszentekig is. Ha a felső levelek megpirosodtak, az alsó levele megsült, megszáradt; vagy ha megnyomták, s érezték, hogy kemény, akkor már érett volt a káposzta. Ha késett az érése, kedvezőtlenül érintette a termelőket, mert az esős, sáros időben nehezen tudták szállítani. Kivágása A káposzta betakarítása ismét igénybe vette a család minden felnőtt tagját: a férfiakat, az asszonyokat és a serdülő gyerekeket. Két-két sort hajtottak személyenként. Nagy disznóölő késekkel, öregkéssel („amellik legnagyobb vót a vásárba") vágták ki, úgy, hogy letűrték a levelét, s a keménnyit vágták le. A torzsa, a potlohó, azaz a levél ottmaradt a földben. Utána a káposztafejeket rakásokba hányták. Egy személy rakta, a többiek hordták, vagy egymásnak dobálták, láncszerűen, mint gyerekek a labdát. Egy rakásban kétszáz fejet helyeztek el (számolták őket), kb. 3—4 mázsár.yit. Mindig az aljával, a torzsájává felfelé fordítva tették oda, hogy ha lehűlne az idő, ne a fejét érje a hajnali dér. A torzsa ugyanis jobban bírta a hideget. Ha fagyott, mindjárt a potlohójával, leveleivel takarták be a rakást, nehogy megfagyjon a káposzta. Általában másnap végezték a rakodást, a szállítást. Jobb volt, ha kissé megfonnyadtak a levelek, s rálapultak a fejre, mert könnyebben lehetett dobni őket a kocsira. Két ember csinálta: az egyik a kocsin rakta a káposztát, majd szépen feltetejezte, a másik egyenként adogatta, illetve dobálta neki. 72