Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)
1970 / 1. szám - Dr. Krupa András: Negyedi káposztatermesztők Csanádalbertin és Nagybánhegyesen
is vitték. Ilyenkor egy csomóba 50 szálat tettek. A szálakat úgy helyezték egymásra, hogy az egyik töve a másiknak a levelén nyugodjék. Ültetéshez 2—4 csomót (100—200 szálat) kötöttek egy kívébe. Rozsból, búzából csináltak köteleket, s ezekkel kötötték őket egybe. Ha megfelelő volt az idő, az ültetés előtti este, ha nem, akkor aznap reggel szedték ki, húzták föl a palántákat. Előzetesen meglocsolták, hogy a föld mégdagadjon, s odaragadjon a palánto tövire vagy: a gyoparára. Amennyit egy napon el tudtak ültetni, annyit a kocsiderékba, a saroglyába vagy a hordók mellé tettek, amelyekben vizet szállítottak. Hogy ne törődjön össze, s ne hervadjon el, letakarták. Volt rá eset, hogy a palántást utána beültették krumplival, vagy csalamádéval, sűrő kukoricával, mely kitűnő tápláléka volt az ökröknek. A káposztaföld előkészítése A tapasztalat szerint a káposzta a legjobb termést tállóba, gabona utáni földben hozta. Háromszor-négyszer szántottak alá. „Ez törvény vót." Ha jó idő járta, s engedte a munkájuk, még ősszel megtrágyázták, s azon frissiben beleszántották, lehengerelték. Amikor gyomosodni kezdett, két—három hétre rá, újból felszántották és lehengerelték. Tavasszal, egészen korán, ahogy a föld engedte, első volt a káposztaföld. Ha ősszel elmaradt a trágyázás, most pótolták. 100 ölenként három kocsi érett trágyát hordtak ki. Gyakran télen szánon vitték ki a ganajt, rakásokba hányták, és szántás előtt terítették. Leghasznosabbnak bizonyult, ha a terítés után azonnyomban szántani kezdtek. Az ültetésig még kétszer szántottak, a legmélyebb szántás 14 colos volt. Ismét lefogasoltak vagy tüskésboronával, hengerrel simították le a talajt. A hengerezést különösen fontosnak tartották, nehogy göröngyök, hantok kerüljenek a káposzta fészkébe, s elszívják a tövétől a vizet. Ültetés A káposztapalánta ültetése egyik legjelentősebb munkafázisa a termesztési folyamatnak. Igénybe veszi a család apraját-nagyját, sőt, a régi közösségi hagyomány, a kölcsönös segítség, ami korábban betakarítás, cséplés idején dívott, ekkor különösen érvényesült. Aki magára maradt, „nem ment az semmire." Rokonok, szomszédok fogtak össze, s kisegítve egymást, végezték a fárasztó munkát. A régi közösségi élet maradványainak megőrződésére egy másik kultúrnövényünk, a paprika ültetése kapcsán is utal Bálint Sándor. 2 0 Az űtetés május 25-től június 8-ig, Medárd napjáig tartott általában, de igazodott egyházi ünnepekhez is, így az egyik adatközlő szerint az áldozócsütörtök és az űrnapja között volt az űtető hét. Medárd napjáig el kellett ültetni, mert máskülönben még a nagy erős palántát is törkretették volna a bolhák. Veszélyes volt a sávos földi bolha, melynek lárvája a szárat támadta meg. 2 1 69
