Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 3. szám - SZEMLE

asó), az Amicus könyvkiadóval, azaz Reiter Lászlóval, aztán Tevan Andorral, Sacelláry Páílal, Bíró Miklóssal, Keleti Art húrral, Kellner Istvánnal, akik mindnyájan beírták nevüket a művészi könyvkiadás történetébe. A Géniusszal, Hungária Nyomdával, a Rózsavölgyi könyvkiadóval s még tucatjával sorolhatnám a neveket. Ennek tudatában nem lehet azt állítani, mintha Kner Imrén kívül mások „Gutenberg míves hagyományát selejtes tartalmú, selejtes külsejű könyvek áradatával alázták" volna meg, noha a nyomtatott könyvnek, mint mindenütt, nálunk is csak kisebb része válik dicsőségére a gutenbergi alaposságnak. De ez nem lehet jogcím előző nemzedékek munkájának deheroizáló lekicsinylésére. Ami pedig a képzőművészeti értelemben vett könyvet illeti, művészi ízlés, érzékenység és formaképzés tekintetében Keleti Arthur vagy Tevan Andor még fölötte is állt Kner Imrének, bár a technikai-műszaki követelmények terén itthon senki fölül nem múlta s külföldi összehasonlításban is párját ritkította. E tekintetben valóban „a könyv mestere" volt. S lehetett azzá nemcsak azért, mert saját nyomdával dolgozott, hanem mindama szakmai és emberi képességek révén, amikre a kötet bevezetője szépen utal. Lehetett olyan erkölcsi jótulajdonságok révén, amik személyiségét szinte egyedülállónak bizonyítják, a szó abszolút értelmében. Enyhén szólva vulgarizmus volna részünkről olyat állítani egy valóságos tényállást mindig alapvető követelménynek tartó Kner Imréről szóló tanulmányban, hogy kora magyar társadalmában ,.a hanyagság, a könnyelműség, a lelkiismeretlen munkavégzés jószerivel mindennapos volt". Kner Imre, mint a levelekből kiderül, erős kritikával illette a társadalom visszásságait, de sohasem általánosított. Ez nemcsak sértés lenne a munkásság, parasztság, iparosság, értelmiség stb., stb., egyszóval a társadalmi osztályok becsülettel dolgozó rétegeire, hanem egyben stílushiba is. Hogy Kner Imre „tán még találna hibát, tán még haragra gerjedne egynémelyik gondatlanul kiállított, nyomtatott könyvünk" miatt, ez igen valószínű, mindenekelőtt éppen e könyv kiállítási hibái miatt. Sőt számos egyéb miatt is. Hisz sokáig még nyomdája Kner-nevét is csak zárjelben lehetett lenyomtatni, később pedig kiváló kortársa, Tevan Andor nevének mellőzésével adták vissza a köztudatnak, arnit Kner Imre, aki életében ötször kezdett újra mindent, semmiképpen sem helyeselne, ha élne. Tőle olvashatók e kötetben ezek a sorok is: „Nagyon sokan tartják ugyanis forradalomnak mindazt, amit nem érnek fel ésszel, s annak tartják akkor is, amikor a forradalmiság éppen a legmélyebb eredetű konzervativizmust jelenti, mert éppen ez van soron." A múlt értékeinek megbecsülése látszólag konzervatív gyakorlat, de látva azt a mérhetetlen tékozlást. ami a múlt értékei között folyik, igenis forradalmi jelentőségű, gondoljunk csak Lenin ezt igazoló tanítására az előző korszakok által fölhalmozott kulturális állományról. Ezért igazán szól a bevezető: „Nem bocsáthatjuk meg magunknak, hogy 1945 után nem rögtön fogtunk hozzá hagyatékának megmentéséhez" (már ti. azok, akiknek hivatalból, magas tekintélyük révén erre módjuk lett volna. Nem árt tudni és emlékeztetni arra, hogy néhány közéleti befolyással nem rendelkező, de felelősséget érző és a dologhoz értő „szegénylegény" mily eredményes munkát végzett a Knerhagyaték föltárása terén, az értékállomány megmentése és tudatosítása érdekében). A korábbi mulasztást alig enyhíti az, hogy ,.az évek késlekedését jóvátettük" —, mert hiszen ezzel a kötettel Kner Imre szellemi hagyatékának még csak egy kis hányadát tettük hozzáférhetővé, a nyomda korszerű fejlesztése pedig a műhely-munka Kner Imre-i jellegének föláldozásával járt, aminek e kötet kiállításbeli fogyatékosságai is kiáltó bizonyítékai. A hagyaték körüli tennivalók sokaságára a figyelmet ez a kötet újra fölhívja, pozitív értelmét tehát erről az oldalról is hangsúlyoznunk illik. Csak erős fenntartással állíthatják a kérdéssel tisztában levők azt, hogy művelődéspolitikánk már mindenben megvalósította Kner Imre „álmait". Legkevésbé állíthatjuk ezt akkor, ha ismerjük Kner Imre tanulmányát 1919-ből, amelyben azt fejtegeti, hogy a forradalom után a kommunista társadalomban hogyan kell alakulnia a könyvkiadásnak és a szakemberképzésnek. — A levelek olvasása közben gyakran gondolunk arra. hogy Kner Imre bizonyára igen örülne annak, hogy mennyi olvasót és vásárlót ..neveltünk" a könyvnek, de annak már aligha, hogy csak ennyit neveltünk, s hogy ennyit is egyebek közt csak a könyvtári hálózat erőteljes fejlesztése 531