Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. Juhász Antal: Nyolc nemzedék élete

múzeológusok elsősorban tárgyakkal, történeti dokumentumokkal jellemzik a múltat. De ennél a múzeumi hagyománynál maradva mi tükröztesse napjainkat? Mai környezetünk tárgyai még nem múzeumba valók, csak szöveges iratanyaggal és fényképekkel pedig nem dolgozhatunk, mert a „papírkiállításokkal" a látogatók elégedetlenek. (A tegnapi: 40—50-es évek tárgyi valóságát viszont már gyűjteni kellene, de ez megint más kérdés!) E dilemmával az orosházi kiállítás rendezői sikeresen birkóztak: vannak szép fényképek az 1946-ban városi rangra emelt Orosháza új létesítményeiről, vannak tárgyak: az üveggyár termékei és tárgypótló makettek: mezőgazdasági gépek, olaj fúrótorony modelljei. Kis helyen színes, elég gazdag képet nyújtanak a mai orosházi nemzedék munkájáról, legfeljebb néhány eligazító feliratot hiányolhat a nem helybeli látogató. A múzeumi kiállítások rendezésénél fogas kérdés szokott lenni, hogyan és menynyit mutassunk be a választott téma tárgyi anyagából. Ahogyan a formai megvalósítás dolgában művészi tervezők, grafikusok működnek közre, de hogy hány tárgy kerüljön a kiállításba és hová, annak megállapítása rendesen a múzeológusok feladata. Ahol gazdag, több ezres gyűjtemény van, ott nem könnyű kiválogatni a kiállításra kerülő pár száz darabot, mivel a jellegzetes tárgyakat a rendező egyformán fontosnak érzi és talán a gyűjtemény — saját gyűjtése — gazdag voltát is érzékeltetni óhajtja. Pedig a tárgyak megválasztása és arányos rostálása nem csupán szakmai, hanem kiállításesztétikai szempontból is igen fontos. Az orosházi kiállítás rendezői nem tudták elkerülni a néprajzi tárgybőség „csábítását", pontosabban: nem találták meg a ma kívánatosnak látszó kiállítási telítettség mértékét. Ha végighaladunk az egymásba nyíló termeken, futó áttekintés is zsúfoltság érzetét kelti. Van. aki azt tartja; minél több tárgyat helyezünk el a kiállításon, annál többet nyújtunk a látogatóknak. Ám ez csak részigazság, aminek ellentmond az, hogy több esetben a vitrin vagy valamely körülhatárolt tér zsúfolt kitöltése akadályozza az igazán szép és jellemző tárgyak érvényrejuttatását. Csak egy példát: az ötödik nemzedék két „ellenpontozott" szobabelsője közötti kis vitrinben 4—5 cserépedény, tajtékpipák és réztárgyak (mozsár, gyertyatartó stb.) láthatók együtt. Amellett, hogy a rézeszközök nem illenek a „gölöncsér-"munkák mellé, mert a cserépfazékban főző paraszti háztartás még famozsarat és cserépmécset használt, — a fényesen csillogó rezek elnyomják az igazán szép cserépköcsögöt és vizeskorsót, amelyek itt — mondanivaló és forma szempontjából egyaránt — hangsúlyosabb bemutatást, „tálalást" érdemelnek. Hasonló példát még hozhatnánk, de inkább arra hívjuk föl a figyelmee, hogy a múzeumi kiállítás a látogatók számára nem csupán egy konkrét ismeretanyagot hordoz és közvetít, hanem egész megjelenésével, megformáltságával is hat, egy bizonyos átfogó benyomást — ha úgy tetszik: élményt — nyújt. Ha a tudatformálás mellett az ízlésnevelésről sem akarunk lemondani, akkor kiállításaink „formába öntésére", esztétikájára is gondot kell fordítanunk. Ez pedig nem csupán formai, kivitelezési, hanem — mint láthattuk — lényegbe vágó tartalmi kérdéseket is fölvet. A kiállítás igényes, ízléses grafikai munkáját a Központi Múzeumi Igazgatóság Kiállításrendező Csoportja végezte. Terveit, melyek az egyenes, nemzedékrőlnemzedékre jól egymásba hajló vonalvezetést szolgálják, Boretzky László, a csoport művészeti vezetője készítette, a kivitelezést Hámori László grafikus vezette. A művészi grafikák összhangban vannak a történeti korszakok és a kiállított tárgyak jellegével, csak annyit róhatunk fel, hogy a nemzedékek életének fő tartalmát tömören sugárzó feliratok olykor elvesznek, pedig kiemelésük indokolt lenne. A kiállítást Nagy Gyula és Beck Zoltán rendezte. A forgatókönyvet Beck Zoltán, az eddig végzett helytörténeti és néprajzi kutatásokra támaszkodva, széles anyagismerettel állította össze. A rendezés, a tárgyak összeválogatása során Nagy Gyula kiválóan hasznosította az orosházi népélet tárgyi és szellemi hagyatékának gyűjtésében több mint két évtizede fölhalmozott tapasztalatait. Mind a forgatókönyvíráshoz, mind a rendezéshez kitűnő anyagot, mondhatnánk tudományos megalapozást, szellemi előmunkálatot jelentett a város 1965-ben megjelent monográfiája. 277