Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 2. szám - KIÁLLÍTÁS - Csoór István. Az ezerholdas csend...

AZ EZERHOLDAS CSEND A műhely A műhely ablakából a Búzapiac térre látott, ahol az akácfák árnyékában és a Nap szikrázó fényében emberek pipáltak. Űj gúnyában és régiben. Félrevágott kalapban és olyanban, amiben három macska sem fogott volna egy egeret. Szalonnán hízott, vastagnvakú parasztok és vékony dongájú, csapott vállú rongyosok. Alkudtak a kenyérre és marokba köpött tenyérrel csaptak össze, ha sikerült a vásár. A kitárt ablak befogta a patikát, öblös udvarát, ahol a szekerekből kifogott és saroglyához kötött lovak rázták az üres abrakos tariszinyát. A város alól induló szél friss szénaillatot, emberek és lovak páráját terelte maga előtt. Betöltötte a műhelyt, ráült a keskeny varróasztalra, a zörgő Zinger gépre, a faszénnel táplált vasalóra, a napfényben szikrát vető tűre, gyűszűre és az inasra, akinek tágmezejű szemét minden születő perc újsütetű élményekkel telítette. Emberek, lovak, akácfák ... A műhely küszöbét sokan lépték át. A végről, a sorházak hátuljáról. Volt olyan, aki gyalogosan mérte végig az utcák hosszát, félve emelte át izzadt, poros lábát a vaspántos küszöbön és úgy is szólt, mint aki élete végéig viseli a nyűgöt. — Gúnya kellene ... Cájg .. Felhőkig porzó kocsik vágtattak végig az utcán és állottak meg a műhely előtt. Erős döngésű lépések közelítették a vasaló tüzét élesztgető mestert és keményen szóltak. Az olyan ember hangjával, akinek csak úgy fér a zsebébe a buksza, ha a nagyiát előbb kiválogatja és eldugja a szegre akasztott csizma szárába. — Ruha kellene ... ! Szövet... ! Ünneplőnek ... ! De jöttek mások is a műhelybe. Nagy bokrétájú csokor nyakkendővel s olyan inget viseltek, aminek csak gallérja volt és eleje. Madzaggal kötötték hátul össze, hogy feszüljön az ing. Hónuk alatt frissen száradt festménnyel és olyan életerős hanggal, aminek a színét kifakította a gazzal takart nyomorúság. — Csak egy vasalás, drága mester ... Fillérjeimet értékpapírokba fektettem ... Pillanatnyilag pénzzavarban vagyok . .. De .. . Ha . . . Mutatta a képet s míg a vasalódeszkán gőzölt a nadrág, azon az ablakon nézett ki, amelyiken az inas. A Búzapiac térre, a patikás udvarára, az ácsorgó emberekre, a lovakra és az akácfákra. Csodálkozó hangjánál csak az izgalma volt nagyobb. — Mennyi szín, nagyég . .. ! Rövid gatyában ugrott az ablakhoz és remegő mutatóújjal bögdösött az árnyékok és a fények, a fák és a levelek, kövek és göröngyök, szekerek és lovak, bmberek és sorsok, könnyek és mosolyok csodálatos szimfóniája felé. •— Micsoda gazdagság ... ! A vasalás fejében ott maradt a kép és a hang. — Emberek, lovak, és színek . . . 271