Békési Élet, 1970 (5. évfolyam)

1970 / 1. szám - KIÁLLÍTÁS - Csoór István. Rozó

Erős szálak a gyermekkori emlékek, a hangok és az örökké friss színek, amelyeket útravalóul kapott és amelyeknek örült, mint a világgá igyekvő egyszeri ember a tarisznyájába rakott hamuba sült pogácsának ... Erős szálak az utcák, az utak, a hidak, az átereszek, a zsilipek, a dolgozó és alkotó emberek ... „Szeretem az embereket, akiket nap mint nap ismerősként, vagy barátként üdvözlök, hiszen gondjaink, örömeink közösek. Munkámban őket kívánom megmutatni tiszta érzéssel, a színek, a formák gazdag változatával." Ezt is vallja. Ez ís benne volt a tarisznyában. Időközben nem fogyott el. Nem koptatták el az idegen városok, az idegen tájak és idegen hangok. Hanem még értékesebbé tették. A kicsike emléket is nagyra nagyították, az apró sóhajokat is szinte sikolyokká élesztették és a színeket még színesebbé és gazdagabbá varázsolták. Megmaradtak örökké az ízek. A vízé, amit az átérzi kút csöve csurgat ki magából időtlen idők óta. A kenyéré, aminek magját a föld embere vetette mérő marokkal a temékenyített talajba. Güzült, imádkozott esztendőkön át és hálás volt, amikor háziszappannal mosott áldott asszonyi kéz merte szakajtóba, kelesztette komlóval és vetette izikkóróval fűtött kemencébe. Az olasz és jugoszláv városok műemlékei, de az Ermitázs és a Louvre remekei mellett is ott látja az eresz oszlopára akasztott fentokot, benne az elkoptatott fenkövet. A fehérre meszelt falon a koloncos órát, ami halk kotyogással morzsolja az időt, számolja a perceket és kitartó lépéssel viszi a mát a holnapba. A köcsögfán szellőző köcsögöt, a léckerítés lécén száradó zsákdarabot, amivel a konyha kövét mosta fel a fáradó, öreg kéz. A keskeny torkú hidat, ami egy lépéssel lépi át a folyó medrét és köti össze az időt az idővel. S az időben és a térben mindig ott vannak az emberek. A feketébe burkolt asszonyok a piacon. A kubikosok hámmal, talicskával, földre pásszított pallókkal, amelyeken kimért, súlyos lépésekkel közelítik az élet elérhető csúcsait. Az emberpár. Szerényen, békésen, kéz a kézben, mert hiszen együtt jöttek, együtt mennek bölcsőtől a sírig és azon túl a halhatatlanságba. Fiúk, lányok, gyümölccsel, virággal és lóval. Kacagás és siratás... Műtermében is ott vannak az emberek. Nem nagy a helyiség, mégis benne van az egész világ. Könyvek, bútorok és képek. Lámpa, amivel pótolja a Nap világosságát, amivel kinyújtja az időt áz estébe és estéből az éjszakába. Nincs, de nem is lehet megbékélt nyugalma. Mert nem volt a tájnak, nem volt az ősöknek sem nyugodalmuk, ijesztgette őket a víz, a vihar és a jég ... „Ha már ecsetet vettem a kezembe ..." vallja és tudja, hogy ez mivel jár. Örök harc önmagával. A kétkedések, a süllyedések és a felemelkedések váltakozó szimfóniája. A férckihúzás sem hozhat felhőtlen álmodozást. A megszáradt kép a többi mellé kerül a falra, a polcra, vagy katonás sorba a parkettára. S míg törli a kezét s míg terpentinnel mossa ujjairól a megszáradt festéket, tekintete messzire néz s a raktározott élmény máris tolakodóan zörgeti az ajtót. A mosoly, amit a szülés befejező pillanatában adott, hirtelen eltűnik és helyébe lép az újabb töprengés és vívódás önmagával. A színek, a hangok, a formák és tartalmi kifejezések széles kavalkádja. Vele maradnak az ebédnél, kint az utcán, bent a moziban, a sarokban a rádiónál, a csendes zugban a karosszéknél, a heverőnél. Benne vannak minden lépésében és minden mozdulatában. Mindaddig, míg ki nem feszíti a vásznat, meg nem keveri a festéket, míg az ecsettel meg nem indul s míg meg nem alkfitja színben, formában az alakot, mindaddig, míg nem lehel beléje lelket... Ez örök mozgás, örök körforgás a képek és a színek világában. S ez: Rozó. Ezek a gondolatok jutottak eszünkbe, amikor Koszta Rozália festőművész kiállítására a prospektust megkaptuk. A közel száz darab kép, amit az Erkel Ferenc Múzeumban tisztelőinek bemutatott, megerősített bennünket hitünkben. Mindazért, 105