Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 3. szám - Dr. Harangi János: A hamis tényállítások büntetőjogi értékelése

Ezúttal azonban ennek említése akár el is hanyagolható, mert az ilyen harmadik személyekkel szemben indítható külön vagy újabb eljárás szempontjából ezeket a más eljárás során tett nyilatkozatokat is tulajdonképpen eljáráson kívülieknek kell tekinteni. Amennyiben a már folyó eljárásban tett alaptalanul terhelő nyilatkozat nem harmadik, hanem olyan személyt érint, aki ellen már folyik a büntető (szabálysértési, vagy fegyelmi) eljárás, a valótlan tényállítás nem hamis vádolást, hanem hamis tanúzást fog megvalósítani. Az tehát, hogy a nyilatkozat az eljárás megindulása előtt, vagy a már folyó eljárásban hangzik el, a hamis vád és a hamis tanúzás közötti egyik választóvonal A most említett két bűntettet egymástól elválasztó kontúrok megvonása jogászok számára azonban bármennyire érdekes is, az olvasót — írásom céljára tekintettel — mégsem időztetem ennél a kérdésnél. Nemcsak a hamis tanúzással, de általában a tanúzással kapcsolatban több gondolat érdemel említést. Eltérően az eddig tárgyalt bűntettek elkövetőitől, a tanúk többnyire nem saját elhatározásból jelennek meg nyilatkozattétel végett a hatóságok előtt, hanem idézésre, hatósági felhívásra. Ebből is adódik, hogy többen nem is szívesen jelennek meg, kutatni kezdik, hogy a perben, ügyben érdekeltek közül kinek tulajdoníthatják megidéztetésüket, olykor indulatokat juttatnak kifejezésre, s mindezek a kísérő jelenségek káros behatásoknak teszik ki a vallomásokban adott személyes nyilatkozatokat. A haragos, indulatos ember könnyebben veszít tárgyilagosságából, felelőtlenebbé is válik, s kevésbé óvakodik attól, hogy nyilatkozata valamely, az ügyben lényeges körülmény tekintetében objektíve valótlan legyen. Kétségtelen, hogy a tanúzás végett más községbe, városba való utazás fáradsággal járhat, megzavarhatja a folyamatos munkavégzést, a tervbe vett más programokat, tekintve azonban, hogy a tanúzás részben erkölcsi, másrészt törvényben is előírt kötelesség, az egyéni és a társadalmi érdekek megfelelő egyeztetése mellett a tanúzás feltételeinek megteremtéséhez az állampolgároknak is közre kell működniök. Ami a büntető eljárást illeti, a Be. 2. § (2) bekezdése kimondja, hogy ,,A bűntettek megakadályozása, felderítése és azok elkövetőinek felelősségre vonása az egész társadalom érdeke, ezért ennek elősegítése minden állampolgár erkölcsi kötelessége." Mivel az elkövetők felelősségre vonásának feltétele a bizonyítás, senki előtt nem lehet már csak azért sem kétséges, hogy a büntető eljárásban való tanúzás is erkölcsi kötelesség. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) ehhez hasonló rendelkezést ugyan nem tartalmaz, mégsem volna helyes azt gondolni, hogy a nem büntető ügyben már nem kell tekintettel lenni embertársainkra, azok jogaira. Senki nem érezheti magát biztosítva olyan helyzettel szemben, amelyben valamely megsértett jogainak bizonyítása, védelme érdekében szükséges lehet valakinek a tanúzására. Mindezeken túl azonban a Be. 62. § (2) bekezdése kimondja, hogy ,,a tanúként megidézett személy köteles kihallgatása végett megjelenni és — ha a törvény kivételt nem tesz — vallomást tenni". Ez pedig már több mint pusztán erkölcsi kötelesség, hiszen a törvényben írt kötelesség megszegőivel szemben kényszerítő eszközök is alkalmazhatók. Tekintve, hogy a Pp. is tartalmaz a Be.-ben felsoroltaknak megfelelő kényszerintézkedéseket, a tanúk megjelenése, vallomástétele a polgári eljárásban is kötelező. 46 V