Békési Élet, 1969 (4. évfolyam)

1969 / 2. szám - SZEMLE

lélekábrázolója". Kérdés azonban, hogy most, amikor a fotóművészet mint önálló művészeti ág történeti felmérése került napirendre, megelégedhetünk-e régen kikristályosodott igazságok újrafogalmazásával! Azt hiszem nem kétséges, hogy a két album képanyaga egy hosszú élet munkásságának csak kis hányadát jelentheti, mégha minőségileg ezek a munkák is a legjelentősebbek. Ha az előszó írója az „oeuvre"re hivatkozva állapítja meg Székelyről, hogy a „semmiből" magyar fotóművészetet teremtett, azt is be kell mutatnia, ami a legismertebb anyag előtt és mellett született. E'nélkül elhihetjük-e, hogy egész munkássága korszakos jelentőségű? A közölt anyag bizonyít-e többet, minthogy Székely Aladár a művész-portrénak volt mestere? Hadd tegyem mindjárt hozzá: nem Dávid Katalin értékítéletében kételkedem, s nem Székely Aladár jelentőségét akarom megkérdőjelezni. Csupán arra akarok figyelmeztetni, hogy ez a mostani album vajmi keveset ad eddigi ismereteinkhez. Ez önmagában természetesen még semmit sem von le a kötet értékéből, hiszen— mondottuk — a legmaradandóbb munkák újraközlése is jelentős tett, amíg meglehetősen kevesen ismerik a fotótörténet e nagy egyéniségét. A kiadó azonban a jelek szerint többre vállalkozott az újraközlésnél: a pályakezdő éveket is bemutatja, s ezzel azt a látszatot kelti, mintha az „oeuvre" felmérését vállalná. A pályakezdés éveiből viszont mindössze hét olyan fotót ismerünk meg (zsánert és portrét vegyesen), melyek egyértelműen aligha bizonyítják az egész munkásságról szóló elismeréseket. A kortárs fotográfia felületes ismeretében is nyugodtan kijelentem, hogy ezek a fotók nem emelkednek az ismeretlen mesteremberek java termésének színvonala fölé, nem reprezentálják méltóan mindazt, amit Székely Aladár a művész-portrék előtt és mellett megalkotott. A helyes megoldás — úgy tűnik — az lett volna, ha vagy a pályakezdés bemutatása nélkül, csak a valóban vitathatatlan kvalitást képviselő művészportrékat közli újra a kötet, vagy következesse" vállalja az oeuvre teljes felmérését. Így a te'jes munkásságra hivatkozó eIismo:ések kissé hiteltelennek létszanak. Mindazonáltal a kiadó jogos érdeklődést elégített ki így is, de csupán elodázta a fotótörténetre váró feladatot: Székely Aladár teljes munkásságának monografikus felmérését. SZILAGYI MIKLÖS DOMOKOS SAMUEL: VASILE GURZÄU MAGYAR ÉS ROMAN NYELVŰ MESÉI Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 393 p. Két képpel Ez az előkelő kiadvány, amely érthetetlenül nem az Űj Magyar Népköltési Gyűjtemény kötetei között jelent meg, igen nagy fontossággal bír szűkebb hazánk népi kultúrájának megismerése szempontjából. A különféle népek együttélése, az interetnikus kapcsolatok, a kulturális kölcsönhatások jelentőségének valamennyien tudatában vagyunk. Sokan sokféleképpen rámutattak, hangsúlyozták e kérdéskomplexum alapvető voltát. De igen gyakran csak elméletben, általánosítva írtak, beszéltek erről. Az elméleti keretek sok esetben üresek maradtak, ezeket a nagyhorderejű kérdéseket ritkán konkretizáltuk. Domokos könyvének az a nagy jelentősége, hogy egy bizonyos helyen, sőt egyetlen személy tudatvilágán keresztül konkretizálja a magyar és a román nép együttélésének, kapcsolatainak tényét; Méhkerékről és az ott élő, 1898-ban született Vasile Gurzáu mesemondóról van szó. Domokos Sámuel, a budapesti egyetem román tanszékének docense, már régebben is közölt Gurzautól meseszöveeeket (Méhkeréki néphagyományok. Vasile Garzau meséi. Bp. 1963. 122 p.). Ebben és a régebbi kiadványban is, Domokos saját magnetofonos gyűjtéseit adta közre. Szerzőnk 1960ban, 61-ben, 63-ban, azután 64-, 65- és 66ban gyűjtötte anyagát. A magnetofonos gyűjtési mód ebben az esetben különös jelentőséggel bír, mert a felvett szövegek nyelvileg is érdekesek, egyrészt mert a román nyelv magyar nyelvterületbe ékelt legnyugatibb dialektusához tartoznak, másrészt, mert a kétnyelvűségnek sokféle felvilágosítással szolgáló példái. Domokos korábbi kiadványának az volt a jelentősége, hogy a legterjedelmesebb, nyelvészetileg hiteles, román népnyelvi szöveget adta publikációjában közre. Az akkori rotaprintes megjelentetési mód igen alkalmas volt a nyelvi jelenségek rögzítésére, minthogy '375