Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 1. szám - LÁTOGATÓBAN - Szilágyi Miklós: Titok-keresőben Lipták Pálnál

megveti a konvenciókat, de érti a jelen, s még inkább a jövő társadalmának igényét: az önmagával és társaival őszinte harmóniában élő embert. Nincs hát ütközése a társadalommal, hiszen azt szolgálja — szabadon, önfeledten, teljes egyéniségét adva: úgy, ahogyan vágyai diktálják, sokféle módon és formában, szeszélyesen csapongó érdeklődésének engedve. Előítélettel mentem hozzá látogatóba: reméltem, hogy titkokra lesek rá. S mert előítélettel mentem, természetes, ha szubjektív vagyok. Nem is kísérlem meg, hogy az elmondottakat vallomásos szavaival hitelesítsem. Látszólag — azzal, amit mond, amit mondhat önmagáról — úgy sem hitelesíti ezt a benyomásokból, kutató vélekedésekből formálódott arcképvázlatot. De nincs is szükség ilyenféle hitelesítésre, hiszen a rejtett-takargatott és a megfogalmazhatatlan csak addig tűnik titoknak, míg képeit — személyétől független vallomásait — nem fogjuk vallatóra. Művészete vezérlő csillaga az őszinte kitárulkozás. Nincsenek, nem lehetnek tehát titkai. Csak tudni kell érteni a vágyakat, tudni kell megfejteni festészetének formanyelvét. A világ nem olyan, amilyenné képein formálódik, s nem is akarja, hogy valaki olyannak lássa. Nem ábrázolja a materiálisán megragadható valóságot. A házak, emberek, lovak, tehenek: az élő és az élettelen nem festészetének, csupán szemlélődésének tárgyai. Nem a valóságot fedezi fel magának és másoknak, hanem a valóság felfedezése segíti ahhoz, hogy magamagát megismerje. A művészet története azt példázza, hogy az ábrázolás (a valóság felfedezése) és a kifejezés (a művész belső lényegének megvalósítása) együtt jár, egymást erősíti, nem függetlenülhet egymástól. Mígnem a modern művészet az utolsó összekapcsoló láncszemeket is eltépte... Végzetes salto mortale: a művésznek nincs szüksége a világra... tehát a világ nem is létezik... csak a vágyak és álmok, az érzés és akarat... csak szín és forma ... majd: nincs szín, nincs forma ... semmi sincs ... művészet sincs... Végzetes salto mortale: a nihilbe vezeti azt, aki felelőtlenül következtet ! Aki azonban emberül, ember-módra érez, csupán kötöttségektől szabadul. A kérdés leglényege ui. ez: szükség van-e a valóság lehető teljes értékű ábrázolására ahhoz, hogy a művészet eredendő célját megvalósítsa, hogy az emberről valljon az embernek? A modern művészet válasza: nincs szükség. S a tagadó válasz béklyókat szaggatott. Megteremtette a lehetőségét, hogy a művész maga döntse el: az ábrázolás milyen foka és mértéke teszi számára lehetővé a leplezetlen kitárulkozást. Lipták Pál szinte semmit sem vállalt az ábrázolásból, de ez nem jelenti — nem jelentheti — hogy ne vállalná a valóságot. Motívumai mindig is valósághoz kötöttek: gyülekező, vágtára készülő, a házak közé tévedt lovasok; bánatosan legelésző tehénkék; révedező pásztorok; időtlenül beszélgető asszonyok — és a csabai templom, a csabai házak, csabai emberek. Egy-egy megidézett élmény-darabka indítja a kifejezést, keretet, formát adva az érzéseknek. A motívum tehát nem a valóság: az élmény egy darabja. Ha művészetét a valóság determinálná (értvén a tárgyi valóságot), az ábrázalás konvencionális kellékei nélkül nem lehetne igaz a kép. De mert a „képírást" az élmény (sokszor felidézett, újra meg újra megélt élmény!) inspirálja, csak olyan mértékben kell utalnia a materiális létezőkre, amilyen mértékben a felidézett élmény a tárgyi világhoz kötődik. Ezek után jogos a kérdés: milyenek e motívumokban kifejeződő érzések, hangulatok? Sajnos nem definiálhatók . . . Líraian bensőséges, játékosan vidám, rezignáltán szomorú élettől duzzadó, megfáradt... — bárhogy is keresgélném a jellemző szavakat, túl általános és színtelen mindegyik. De hiszen Lipták Pál azért találta meg magának a festészetet, mert amit mondandó volt. szavakban nem lehet elmondani! Megtalálta a festészetet? Nem hat ez a mondat kissé misztikusnak? Pedig majdnem így igaz! Nem készült festőnek. 1945 táján barátjának mondhatott néhány festőt, részt vett vitáikban, velük együtt rajongott az impresszionistákért. De akkor még nem akart festő lenni. Nem is vett részt rendszeres stúdiumokon. Amit a mesterségből tud, szinte-szinte észrevétlen sajátította el: barátok között élt s magát nevelte. Amit tanult, másnak nyilván nem lenne elég ahhoz, hogy festő legyen. Neki — látszólag — nincsenek gátlásai, fel sem vetődik benne, hogy ezt vagy azt nem tudom megoldani. Nem is lehetnek, mert csak önmagára figyel, s nem érdekli az ábrázolás pontossága. 92