Békési Élet, 1968 (3. évfolyam)

1968 / 3. szám - KIÁLLÍTÁS - Dr. Pogány Ö. Gábor: A XI. Alföldi Tárlat

festőivel, azokkal, akik a leegyszerűsített, a gazdaságos traktálás képviselői, az átvitt értelmű színek alkalmazói. Rokonai Nyíregyházán, Szegeden éppúgy fellelhetők, mint Hódmezővásárhelyt; Pál Gyula, Dér István, Fodor József például ugyanolyan szűkszavúan méri a fényeket, tónusokat, mint ő, amiért is van valami szemléleti azonosság mindannyiuk műveiben. Bár rendkívül racionálisan festenek valamennyien, az érzelmi indíték nem hiányzik munkáikból, mindössze a mérlegelő szemlélődés felé hajlik. Mivel azon már túl vannak az illetékesek is, hogy a képzőművészet maiságát a rettenthetetlen derű ismérveivel mérjék, nem kell mentegetni a művészi magatartásban a reflexív komolyság, a gondokra is ügyelő felelősségérzet jelentkezését. Miklós István országos irányzatot személyesít meg Békéscsabán, a kontúros, stilizáló geometrizálást. A hely szellemiségének hasonító erejét dokumentálja ezúttal is, hogy a közhasználatban elterjedt ábrázoló mód itt — mintegy — tiszántúli formát öltött, ami nem jelent provincializálódást, hanem a tanultaknak a konkrét teendőkhöz való idomulását. S ez már az önállóság ténye is egyben, ami a jó képességek mellett a nyílt tekintettel vállalt valóságra támaszkodik. Segítő tapintatot, szíves támogatást érdemel Csaba szobrásza, Mladonyiczky Béla. Eredetien, érzékenyen mintázott kisplasztikái igényes, hivatott művésznek mutatják, olyan egyéniségnek, aki elmélyülten műveli mesterségét, intellektuális felkészültséggel közelíti meg feladatait. Fafaragásaiban modernség és népiség egyesül, váratlan összefüggéseket tárva fel, tömörség és játékosság, anyagszerűség és szellemesség szintézisében a művészi igazság szuggesztiójának engedve. Plakettjeiben még sűrítettebben válnak nyilvánvalóvá említett tulajdonságai, a műveltségi tényezők, a plasztikai finomságok. Jó lenne, ha formai találékonyságát, fantáziadús térérzékét a monumentális szobrászatban is próbára tehetné. A helyi képzőművészek között Molnár Antal állított ki a grafikusok képviseletében, „Csabai ház" című monotípiája — szerény megfogalmazása ellenére is — képzetkeltő ábra. A békésiek csoportjában Koszta Rozáliát mint kiforrott egyéniséget tartják számon. Ha címkével kellene ellátni őt, képei szintén egyfajta expresszionizmus kategóriájába lennének sorolhatók. Portréi, kompozíciói mégse hagyják magukat merev képletekbe foglalni, hiszen minden dolga önnön személyére van szabva. Első hallásra kétséges érvényűnek minősül az ilyetén általánosítás, mert Koszta Rozi a ritkán előforduló szemérmes művésztípus megtestesítője, színvilágát is zárkózottság jellemzi. Dehát éppen ez az individulis a művészetében, ez a kosztarozis mérséklet, a kompakt foltok szordinós visszafogottsága, a sötét körvonalak ökonómiára intő dekrescsendója, a szomorkás modellek réveteg passzivitása. A halkan elmondott vallomás meggyőzőbb, mint a magamutogató hangoskodás. Koszta Rozália nemesen árnyalatos lírával kelt festményei iránt széleskörű rokonszenvet. A Tárlattal kapcsolatos beszámolók az orosházi Bazsali Ferencről nekrológ formájában voltak kénytelenek szólni. A sokat betegeskedő művész a kiállítás megnyitását követően hunyt el, legbecsületesebb, leglelkiismeretesebb' művelője távozott vele az élők sorából. Feszes önkontroll mellett, elmélyülten dolgozott, a képzőművészeti alkotótevékenységhez szükséges mesterségbeli ismereteket igen komolyan vette, a szocialista művészetet a realista tradíciók szellemében kívánta megújítani, korszerűsíteni. A XI. Alföldi Tárlaton — különös véletlen folytán — izgalmas bepillantást engedett műhelyébe, ugyanannak a témának, a „Fiákkeres"-nek olaj- és linóváltozatát küldte be, ami által jól látszott, hogy miként próbálta a látvány művészi megragadását tökéletesíteni. Gyengéden, könnyedén fogta meg a testetlen impressziót, csendes léptekkel járt az eltűnt idő nyomában. Elvbarátja és harcostársa, Alexin Andor mesebeli linókat készít Orosházáról, kedves udvarok, öreg házak töltik ki metszeteit, bizonytalan árnyékok mozognak a kockaköveken, surrannak tova a kapualjakból. Naivitás és vízió, jámborság és gyanakvás, áhítat és fondorlat között kell eligazodjék az, aki fel akarja idézni ezeknek az ekletikus építményeknek a biológiáját, el akarja raktározni a hamis pergolák, habarcsból imitált balluszferek emlékképeit. A historizmus újromantikus kísérlete fenyeget a „legnagyobb magyar falu" újdonsült szociográfiájából, üde hiszékenység és ártatlan elvaduitság árad Alexin Andor lapjaiból. A békésiek felvonulásának jelentőségét egy sor neves pályatárs közreműködése húzta alá. A vásárhelyiek közül Szalay Ferenc eg'yik főművével, az „Öreg asszony lámpával" tisztelte meg a kiállítást. Fülöp Erzsébet külön kis gyűjteményt bocsá386.